Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Navrátil, Jiří: Jeszenyin

— Hiszek az emberekben. — Ezzel azt is értésére adtam, hogy Vérkának ugyanúgy szurkoltam, mint Jirkának,

Mrakné puhán megérintette a kezem.

— Maga éppen olyan álmodozó, mint ő. De hát az élet néha más. Például ilyen.

Ujjával a levélre koppintott.

Nem tiltakoztam.

— Ez egyáltalán nem baj.

— Ugyanolyan szerencsétlen arcot vág, mint ő, amikor Vérka kezdett kicsúszni a keze közül, amikor más irányba fejlődött a dolog, mint ahogy Jirka kívánta, amikor rájött, hogy nem ő lesz*az utolsó... amikor vesztett.

Makacsul védelmeztem Jeszenyint. Nem olyan egyszerű ez: néha a vereség is győzelem, s olykor a győzelem — vereség.

— Mindenki ellene volt. Az egész tanári kar, maga s ®n is.

Mindnyájan láttuk, hogy a vesztébe rohan. A kötelességünk volt figyelmeztetni. Jót akartunk neki. Később szemrehányást tehetett volna nekünk.

— Az ő élete volt.

— Hallgatnia kellett volna ránk.

— Nem hibáztatom azért, hogy nem így tett. Nem hallgathatott ránk, egyedül akarta megpróbálni.

— Vérka másképp fogta fel az egészet. Ö temperamentumosabb. Maga csak Jirka szemszögéből nézi a dolgokat.. .

— Az ő szemszögéből nézve teljesen rendben volt minden.

Ismét szétnyitottam Jeszenyin levelét. A sorok összefutottak előttem.

— Vajon hogy megy most a sora?

— Túl fényesen nem, az bizonyos — az asszony hangja hirtelen megkeményedett.

— Most valahol Rómában gubbaszt, várja, hogy Vérka jelentkezik, hogy int neki, folyton csak rá gondol, duzzog, dühös az egész világra, biztosan nem borotválkozik, gyűjti a pénzt a repülőjegyre... egyszerűen nem hiszi el... Pedig már rájöhetett volna ...

Jeszenyin sorai elúsztak.

— Nem tudom, hová tette az eszét — mondta Mrakné.

— A szívére hallgatott — tettem hozzá halkan.

— A szívére! — sziszegte Mrakné ironikusan.

— Vannak emberek, akik ezt semmibe veszik — figyelmeztettem őt én is.

Felálltam és idegesen végigmentem a tanári szobán.

— Tévedett. Az ilyesmi megtörténik — jelentettem ki végül.

— Hiszen neki is látnia kellett, hogy ez a lány milyen számító, hogy miféle család az, milyenek náluk a szokások. Hitt a mézes-mázos szavaiknak. Jók voltak hozzá. Etették, itatták. A kedvében jártak. Szeretett náluk lenni. Jól érezte magát. Teljesen elvesztette a fejét. Ha eszembe jut...

Mrakné egyre csak csóválta a fejét afölött, amit én még meg tudtam érteni.

— Semmi kifogásom az ellen, amit akart. Az rendben volit. Csakhogy rosszul választott.

Mrakné haragosan nézett rám.

— Miért mentegeti folytonosan? Maga éppolyan világmegváltó, mint ő. És maga is csalódott. Ő magában, maga meg benne. Vallja csak be. Hízelgett neki. Túlzásokba hajszolta. Túl sokat várt tőle. A fejébe szállt .a dicsőség, és ez sose tesz jót. Tulajdonképpen elrontotta. Mint tanár ezt tudhatta volna.

Nyugodtan fogadtam a leckéztetést. Jeszenyin még tavasszal, mihelyt, járni kezdett Vérkával, meggyőzött arról, hogy mindannyian tévedünk.

— Még nincs vége — mondtam halkan.

Már nem tudok hinni neki — mondta Mrakné, belegyűrte a levelet a táskájába, és egyenesen a szemem közé nézett.

— Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérjem valamire. Meddig lesz Rómában?

— Augusztus húszadikától huszonkettedikéig.

Mrakné egy pillanatig sem habozott.

— Ne keresse fel.

— Az útvonal ugyanaz, mint akkor áprilisban. Tudni fogja, hol vagyunk.

— Keresse meg magát ő, ha akarja. Rá kellene hagynia.