Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Navrátil, Jiří: Jeszenyin

- —r Azt nem teszi meg — mondtam tétovázva.

—' Hát akkor nem teszi meg.

Tiltakozni akartam, de Mrakné félbeszakított.

— Mindig hazatalált.

— Az régen volt. Akkor még itt volt.

— Mindig azt akarta bebizonyítani, hogy férfi, hát ez egyszer bizonyítsa be másképpen is.

Zavarha hozott az asszony kérése. Mrakné hozzám hajolt.

— Maga még mindig azt hiszi, hogy ugyanazzal az emberrel beszél, de ő már egészen-másvalaki. Jeszenyinnel már nem fog találkozni. Ö már sosem tér vissza. Jeszenyin meghalt.

— Annyira csak nem változott meg.

— Áprilisig én is azt hittem. De megváltozott. Különben nem maradt volna ott. Verje ki a fejéből. Nincs értelme. Végül is nem fog gyötrődni egész életében egy átkozott kölyök miatt. Amennyi diák átmegy a maga keze alatt! Hiszen akkor bele kéne bolondulnia.

Kiegyenesedtem.

— Számomra mindegyikük fontos.

— Jirka is hasonlóan beszélt Vérkáról, és mi lett a vége!

— De legalább megkísérelte! — kiáltottam fel. Ebben egyetértettem Jeszenyinnel. Ezt becsültem benne. Éppúgy, mint ő, most én is olyan harcba kezdtem, mely már eleve elveszett, de nem futamodhattam meg a küzdőtérről. Másféle harcnak most nem volna értelme.

Mraknénak nem tetszett a viselkedésem. Mindig sokkal keményebben járt el, mint én, de alapjában véve egy véleményen voltunk.

— Valóban mindegyikük fontos — ismételtem meg.

Felállt, s minden lepergett róla, amiről beszélgettünk.

— Mit szól mindehhez a volt férje? — kérdeztem.

— Azt mondta, büszke lehetek a nevelésemre. Hogy mindez nem történik meg, ha ő...

— Jól nevelte — mondtam határozotton.

— Van még másvalaki, akinek ugyanez a véleménye?

Megvontam a vállam, s eszembe jutott, hogyan húztam ki Jeszenyin nevét az osztálykönyvből, s hogyan szedtük le a fényképét a tablóról. Ez ideig egyedül én voltam az, aki nem írta Jeszenyin nevét a veszteséglistára.

— Mindig a végeredmény számít. S eredményt sokféleképpen lehet elérni.

Mrakné befogta a fülét.

— Ezt már százszor hallottam Jirkától.

Kikísértem a gimnázium elé.

Kezet fogtunk.

— Kellemes vakációt. És ne törődjön már vele. Mindent megtett Jirkáért. Zárja le ezt az ügyet.

Nem hittem, hogy így van. Visszamentem a gimnáziumba, s megpróbáltam rendezni a gondolataimat.

2

Másnap Rómában, késő délután végre megpillantottuk Jeszenyint.

— Most már talán előtted is minden teljesen világos — mondta a feleségem.

A tavasz folyamán már mindenki számára több ízben volt minden teljesen világos, de én sosem hagytam magam befolyásolni.

Jeszenyin hatalmas transzparenst tartott a kezében, időnként megforgatta, úgy hogy mi is láttuk, mert mind a két oldala tele volt írva. Hazánk nevét mindenki értette. Még ekkora távolságból is el lehetett olvasni.

— Legalább látod, hogy fogta fel a dolgokat, — piszkálódott tovább EliSka. Kezet lóghat Jeszenyin anyjával.

A járdán álltunk, a tüntetők serege némán vonult végig a római utcán. Többnyire csehek voltak, odaszóltak nekünk, hogy csatlakozzunk hozzájuk. A szovjet nagykövet