Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Varga Imre: Kövületek az asztalon

nálni. Verseimben is. Illetve főleg a verseimben. A megszólalástól ugyanis húzódzkod- tam, mert beszélni csak félig nyílt ajkakkal tudtam volna, fogaim között préselni kifelé a hangokat, mint a többi falusi surbankó. Még alig kezdtem kerülgetni a törvényeket, ízlelgetni a képletek zamatát, kipróbálni lehetőségeim szerint űrtartalmukat, amikor buzgólkodásomat, lendületemet megtörte az a fölismerés, hogy engem épp azok a dolgok izgatnak, amelyek nem fektethetők egyszerűen a törvények Prokrusztész- ágyába. így jól átgondolt haditervem fölhasználatlan maradt. Mert nemcsak a látható, megfogható és meghatározható dolgok érdekelnek — fogalmaztam meg akkoriban nagy hévvel —, tehát nem az ismeretek, a tudás, a bárki más számára ésszel elérhető tapasztalatok; s ha érdekel is a valóságunkból, világunkból valami, ezentúl majd fordított úton, a titkok felől fogok hozzájuk közelíteni. Ekkorra tehető második születésem időpontja. A falumra se haragudtam már olyan vadul. Ha második születésem helyét is jegyeznem kellene, jobb híján Kisgyarmatot írnék a megfelelő rubrikába. Már nem nevetek bölcsőhelyem titkain, esetlegességein. Hozzám tartoznak; beleillenek a teljes világba.

Néhány mintát vettem kézbe azokból a rétegekből, amelyek az értelmem kialakulását és változásait őrizték meg. Arról bizony nem nagyon tehetek, hogy a kövület helyett sokszor inkább a fölébe hajló vizsgálódó arcot figyeltem. Te, az indulatok, érzelmek embere, találsz-e a cserépdarabokon magadról vonalakat?

Mi öröklődött rám pocakos, köpcös dédapámról? A juhász-őstől, aki a vasárnap délutáni kocsmázások fő hangadója volt, és papírpénzből sodort fidibusszal gyújtotta meg ünnepi szivarját. Néhanapján emelkedett hangulatban azzal szórakoztatta a kocsma többi vendégét, hogy hátra tett kézzel, nekifutás nélkül, egyetlen lendülettel a kocsmapultra szökkent. Mit örököltem továbbá nagyapámtól, akinek már harmincéves korában körözni kezdtek mája fölött a szeszláng-szárnyú saskeselyűk, s egy átdorbézolt nap után hasába szúrta a konyhakést. Aki hasábfával zavarta ki a téli zimankóba mezítlábas és alsószoknyás nagymamámat, s futottak utána a megrémült kölykök; bújtak a rajcsúrba, a disznóólba, ott legalább meleg volt. Nagyanyám kilencven évével is virgonc asszonyka volt, aki halála közeledtét érezvén, hetekig ki sem mozdult a lakókamrából, feküdt az átizzadt dunyha alatt; s amikor meglátogattam őt, a mennyezet felé bökdösött gacsos ujjaival, s azt kiabálta, hogy nézzem csak, itt fekszik a nagy ég alatt, kihozták az ágyát isten puszta ege alá, és lám, kiscsibék tipegnek fönn a kék boltozaton: a Fiastyúk csibüskéi.

Vagy inkább anyám családjának ősei kívánkoznak ide? Lehunyom a szemem, megjelennek. Az ötvenéves korában elhunyt nagyapám, aki — miután észrevette, hogy a szomszéd rendszeresen dézsmálja az ölfáját —, inkább a padlásra hordta a farönköket, mintsem hogy zsémbelni, veszekedni kezdjen a tolvajjal. (Apám nevetett is rajta elégszer, a fejét csóválta, élhetetlen, mafla nyámnyilának tartotta őt.) Anyám édesanyját nem ismerhettem, korán meghalt. Csak az első fontos szavakat tanította meg Anyuval, többre nem volt érkezése. Anyám, Albert Margit, háromévesen temette el az anyját. Az Anyu apámnak második felesége, így az öcsémén kívül él még egy féltestvérem Osztraván. A férje Anyám mostohatestvére. Egy fiuk és két lányuk van. Magyarul értenek valamicskét, beszélni azonban már nemigen tudnak. Anyám nevelőanyja még él. Öregasszony.

Látom, ez a légi-felvétel az ősökről, az anekdotákból összeütött krónika kissé egybemossa az arcokat, alakokat. Regénybe és balladába illő részeket hagytam ki. Mert nem regényt ős nem balladát írok. Az idő lenyomatai közül vizsgálok néhányat a nagy zúdulás, a szakadatlan folyamat helyett. Egy-két fát megnevezek az erdőből. A föld alá fordult ősrengetegből.