Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Navrátil, Jiří: Jeszenyin

— Hát most már mindent tudunk Vérkáról — mondta Mrakné szárazon.

Nem bírtam magamhoz térni a hír okozta meglepetéstől. Erre nem számítottam. A jóslatok, amelyekben nem nagyon hittem, mert egész idő alatt nem kívántam Ilyet Jeszenyinnek, beteljesültek.

— Ügy kell neki. Mindig szeretett játszani a tűzzel. Hát most megkapta, amire vágyott. Az ellentétek vonzzák egymást. Addig ragaszkodott a lányhoz, míg ide jutott — hallottam Mrakné nyugodt hangját. Kegyetlen dolog, de így van.

Jirka levele utóirattal végződött. Rám vonatkozott. Az állt benne, hogy ezt a dolgot sosem szabad megtudnom.

— Miért nem? „

— Mert rájött, hogy magának volt igaza. Most szégyelli magát, de nem akarja belátni, hogy tévedett. Ebben rám ütött. Mindkettőnknek kemény feje van.

— Magának megírta.

— Az egészen más. Magával folyton versengett, olyan akart lenni, mint maga. Mindenben és rögvest. Nem ismerte el, hogy maga bölcsebb, felnőttebb... Ezt sosem tudja meg Jirkától.

Kirobbantam:

— Képtelenség! Ha hasonló helyzetbe kerülök, lehet, hogy ma éppúgy ott rostokolok Rómában, akárcsak ő.

Mrakné tekintete rám szegeződött.

— Még maga is fiatal.

Nem a kor számít, gondoltam, de a véleményemet most megtartottam magamnak.

— Magyarázza meg, miért ragaszkodott Jírka annyira hozzám? — kérdeztem Mrak- nétól.

— Hiányzott neki az apja és magában találta meg. Mióta elváltam a férjemtől, csak anyja volt. Amint látja, ez nem elég. Egy idegen gyakran többet elér, mint a szülők. Csak Jirka elfelejti, hogy maga harmincéves, ő meg tizenkilenc.

Átnyújtottam Jeszenyin levelét.

— Engem ez felháborít.

Mrakné meglepetten nézett rám.

— Mi háborítja fel? Miért háborodik fel ezen? Számomra az egész dolog már akkor lezárult, amikor áprilisban kinn maradt.

összerázkódtam.

— Most már nem áll az ügy olyan rosszul.

— Ha az a lány hozzámegy, Jirka vele együtt repül — leckéztetett Mrakné. Nem akarta, hogy Jirka levele reményeket ébresszen bennem. Az ő fia még mindig Rómában van.

Mélyet lélegeztem.

— Nem nagyon örülök ennek a szakításnak.

Ez viszont Mraknét háborította fel.

— Maga mindig pártolta őket.

— Vérka elutazott az első gyorssal, Jirka meg lemaradt a vonatról. Másképp nem lehetséges. Mindkettőjüknek szurkoltam. Azt hittem, Jirka képes lesz rá. Hogy sikerül neki.

— És ezt éppen maga mondja! Hiszen ismeri azt a családot, Vérkát szintén. Tanította őt. Tudja, milyen gondok voltak vele folyton. Mindenütt hibáit takargatták. Ahányszor Jirka beszélt róla, még mielőtt elkezdődött a dolog, mindig égnek állt a hajam a borzalomtól, de azt mondtam a fiamnak, örülök, hogy negyvenöt éves vagyok. Csodának kellett volna történnie!

Mrakné feldúltan kiáltotta az utolsó szavakat.

— Nekem éppen az tetszett. Kísérlet volt. Jirka azt hitte, megváltoztatja, hogy a csoda bekövetkezik.

Mrakné újból felsóhajtott.

— Éppen így ragyogott az ő szeme is, amikor azt mondta. Maga folyton csak vitatkozik velem. Épp olyan, mint ő.

— A dolgokon mit sem változtat, hogy nem sikerült.

— Látszik, hogy szereti Jirkát.

— Hiszek neki — igazítottam ki, s hogy egészen pontos legyek, még hozzátettem: