Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Grendel Lajos: Mire lehullik a hó
Grendel Lajos (Léva, 1949) a Komenský Egyetem Filozófiai Fakultásán végzett angol—magyar szakot. Jelenleg a kötelező katonai szolgálat éveit tölti. Novellái az Irodalmi Szemlében jelentek meg. Önálló kötete még nincs. mire lehullik a hé Három héttel ezelőtt bejött az asszony a szobámba egy vödör vízzel. Kikapta a szenesvödörből a lapátot, felcsapta vele a vaskályha fedelét, és ráöntötte a vizet a lobogó tűzre. Ez délután fél kettő körül történt, egy szerdai napon. Aznap már nem fűtöttem be. Magamra csavartam két pokrócot, és kiültem az ‘ablakba. Kint leveleket' sodort a szél a sárban, s az égbe kapaszkodott a fák bomlott koronája. Ilyenkor október végén még a legnagyobb hideget is el lehet viselni. A fa akból nem szikkadt ki még a nyári meleg, s ha jól felöltözöm, csak a kezem fázik. De az én koromban, nyolcvanon túl, a legnagyobb kánikulában is fázik az asszonyok keze. Hanem másnap délután megint bejött az asszony a vödör vízzel, és eloltotta a tüzet. Igaz, mintha most nem lett volna olyan magabiztos, mint tegnap, megtorpant egy pillanatra a küszöbön. Mondtam neki, kerüljön beljebb. Az asszony letette a vödröt a szeneskanna mellé, és megigazította a nyakán a kendő csomóját. Talán várt valamit. Talán azt várta, hogy adok neki pénzt. Aztán füst csapott fel a kályhából sisteregve, s az asszony elfelejtette visszacsukni a kályha fedelét, úgyhogy a füst és a bűz elárasztotta a szobát. Ki kellett szellőztetnem. Ettől viszont a maradék csöpp meleg is elinalt. Kénytelen voltam felvenni a télikabátomat, s kimászni a sáros udvaron át a fáskamrába apró- és hasábfáért. Akkor odatolakodott a férfi és megállt mögöttem. Egészen nesztelenül lopakodott mögém, de én megéreztem a hátamban a tekintetét, és megfordultam. A férfi rám mordult, hogy mit keresek itt. Nem durván, csupán olyan mély hangja van, hogy bármit mond, durván hangzik a szájából. Mondtam neki, hogy begyújtok. A férfi bólintott. Igen rendesen viselkedett. Nagyon gazdag ember, olyan gazdag, hogy az összes házat megvásárolhatná az utcában. És úriember. Idegspecialista. Pénteken délben egész közel ültem a kályhához, hogy ha az asszony elfelejtené becsukni a fedelét, a közelben legyek. Figyelmeztethettem volna is, de féltem, hogy megsértődik. Odakészítettem a kezem ügyébe a kabátot meg a pokrócokat, és reggel több aprófát hoztam be a kamrából, hogy ne kelljen kislattyognom a hidegbe. Mikor betoppant a vödör vízzel, felhúztam a lábamon a szoknyát, és igyekeztem a széken úgy ülni, hogy lássa a térdem alatt a sebet, a tenyérnyi kék foltot, amelyet a fáskamrában szereztem, amikor a múltkor ráestem a szénre. És mosolyogtam. Igen, mosolyogtam, amilyen mosolyra ugyan a magamfajta vénasszonytól telik. Csakhogy megszánjon végre. Az asszony összecsücsörítette a száját és sóhajtott. Egy pillanatra fölengedett a fagyos tekintete, s én megragadtam az alkalmat, óvatosan előrecsúsztattam a lábamat a padlón, de igazán óvatosan, mintha csak nyújtóznék. Aztán, amikor megemelte a vödröt, a pénztárcámhoz kaptam, és kiterítettem az asztalra egy húszast. Még ki is simítottam a tenyeremmel, mert gyűrött volt. De elkéstem. Az asszony kilöttyentette már a vizet, csak azután pillantotta meg az asztalon a pénzt. Természetesen nem vágta zsebre. És mentségére legyen mondva, nem tette el szombaton sem, se azután. Hanem most végre csönd van. A havazás elállt, s a hold bevilágít, akár olvasni is lehetne a fénye mellett. Fekszem az ágyon nyitott szemmel, szemközt a tintakék égbolton a város száraz fényei viliódznak. Örök csönd. Mikor megvásároltam a házat, a férfi arca még feltűnően hasonlított a fiam fényképéhez, amelyet az éjjeliszekrényben őrzök. A fiam a víz partján áll fürdőnadrágban,
