Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Grendel Lajos: Mire lehullik a hó
jobb kezében magasba tartja a csukát, amely lehetett tán tíz kiló is. A legszebb fogása. A falunkbeliek is állították, hogy a legszebb fogása. Ugyanez a sovány arc, tömpe orr, mint a férfié. S az az elmosódott barna folt a bal szeme alatt a képen. Igen, a férfi szemölcse. A fiam ekkor volt kezdő idegsebész. Ha jól emlékszem, a következő évben nősült. A házat is azért itt vettük a városban, hogy a fiamnak ne kelljen mindennap beutaznia. Mikor beköltöztünk, a házat tüstént ráírattam a nevére. Akkor vették hálából azt a teáskészletet nekem, amely hiánytalanul megvan a mai napig is, itt őrzöm a ruhásszekrény alján. Eleinte a vitrinben volt a helye, de a férfi két éve átrendezte a lakást. Üj bútort vettek, világosat, modernet. A vitrint eladták, mert az ilyen régi bútordarabnak most nagy az ára. Mondtam nekik, eladhanak mindent, csak annyit hagyjanak meg nekem, amennyi éppen szükséges. Ki hitte volna, hogy ilyen sokáig kell élnem. A büntetésükre pedig bizonyára rászolgáltam. Pontosan nem emlékszem már, hogy mivel váltottam ki a haragjukat, öreg is vagyok, és talán nem is lényeges, hogy mi volt a kiváltó ok. Lehetett egyetlen apró vétség, amelyről, nincs tudomásom, lehetett több jelentéktelen kihágás, a sok kis sértődöttség végül mindig haragot szül. Az viszont biztos, hogy a büntetést megérdemeltem, mert olyan nem volt még, hogy a büntetés megelőzze a bűnt. Az ilyesmi képtelenség. A baj, azt hiszem, akkor kezdődött, amikor két éve karácsony előtt olyan súlyosan megbetegedtem. Az orvosok tanácstalanul küldözgettek egyik kórházból a másikba, végül hazahoztak meghalni. S ekkor lassanként lábadozni kezdtem. Az orvosok azt mondták, valami csoda történt, olyan csoda, hogy ez ebben a korban, az én koromban egyszerűen megmagyarázhatatlan. Felépültem — méghozzá mindenféle ápolás nélkül. A pápaszemes, köpcös orvos meg is rótta a jelenlétemben az asszonyt meg a férfit, hogy be se fűtöttek a szobámba, amikor fél napokig eszméletlenül feküdtem az ágyban. Ám én biztosítottam az orvost, hogy falun száraz, fűtetlen szobában aludtunk mindig, talán ennek köszönhettem, hogy legyűrtem a betegségemet. A férfi mégis fülig pirult, s az asszony alig tudta leplezni azokban a napokban a csalódottságát. így aztán ez volt az első karácsony, amelyre nem hívtak meg. Pedig ekkor már felkeltem néha az ágyból, kiültem az ablakba, és a székekbe meg az asztallap élébe kapaszkodva megtanultam újra járni. Most már felém se néztek. Megfeledkeztek rólam. Teljesen megfeledkeztek rólam. Pedig milyen megindító, ünnepélyes percek voltak azok számomra a fenyőillatú, ragyogóan tiszta ebédlőszobában az ünnepi asztal melleitt. Hisz a férfinak és az asszonynak nem volt gyereke. Akkor meg miért? Mert meddő? Azért lenne olyan kemény természetű? S én szerettem őket. Csak erre a karácsonyra romlott el minden, mintha az ördög vert volna tanyát a falak között. Ekkor már annyira felgyógyultam, hogy sütni is volt erőm. Ha beléjük botlottam a konyhában, s ők beszélgettek, abban a pillanatban tüntetően elhallgattak. Még köszönni is röstelltek nekem. A férfinak néha társasága jött, és éjfélig kártyáztak. Kész pokol, mondhatom, hogy tiszta pokol volt. Most viszont csönd van. Teljes fényével ragyog a telihold a letiport utcán. Zárkózott, idegen embereivel a kertváros néma, mint a szunyadó farkas. Szűzi hó ragyog az utcán, csak a szél kavarja a csillagokat az égbolton a közelgő virradat karámjába. Néhány nap óta az asszony este is bejött eloltani a tüzet. Éppen mire felmelegszik valahogy a szoba. Az első alkalommal az egész olyan villámgyorsan történt, hogy a torkomon akadt a szó, s mire felocsúdtam, csak valami furcsa, gurgulázó sikoly tört fel belőlem. De ő már betette maga mögött az ajtót, nem hallott meg semmit. A kályhaajtót megint elfelejtette becsukni, s nekem nem volt erőm felemelkedni a székről, úgy reszketett a lábam. A bordáim, a gerincem is reszkettek. Az én életem tüzét nem hagyom kioltani. Ültem a füstös bűzben, az esti sötétségben, s majdnem megfulladtam. A körtét még a nyáron kicsavarták a lámpából. Ezt nem rosszból mondom, a magamfajta tétlen öregasszony szeret a sötétben elüldögélni. Olvasni már régen nem tudok, a betűk ugrálnak a szemem előtt, hamar elszédülök, ha olvasni próbálok. Az a százas égő sokat fogyasztott. A férfi nagyon magas adót fizet, márcsak a házért meg a Volgáért is. S ez a böhöm nagy kocsi mennyi benzint megzabál! Szóval inkább jót tettek velem, mint rosszat. A sötét például melegít. Megfigyeltem, hogy a mesterséges fénytől fáznak az emberek. A sötétség, a félhomály sokkal lágyabb, nem merevíti ki •a tárgyakat; olyan inkább, akár a finom langyos víz.
