Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Navrátil, Jiří: Jeszenyin

— Jirka szereti... és a szerelemért... — kezdtem lelkesedni, mert az az időszak még számomra sem volt annyira távoli.

Mrakné lehurrogott:

— A szerelemért! Azt hiszi, ez is szerelem?

Gondolhattam volna.

— Asszonyom, maigával igen nehéz szót érteni.

— Ha látta volna... hisz tulajdonképpen maga is láthatta... de én mindezekben mellette voltam... éjszakákon át és hajnalonként, otthon... hát ez magának szerelem?

— Csakhogy a fia nem nősült.

— Hogyhogy nem?

— Nősülésről ő csak beszélt.

— Hogy már zúgott belé a fejem. Amikor hazajött tőle, késő éjszakáig azt magyarázta nekem, milyen az a lány, s közben folyton arra várt, hogy áldásomat adjam rájuk. Elvehette volna. Végtére is nekem mindegy volt. Soha semmit meg nem tiltottam neki. Nagykorú volt, a lány szülei meg aláírhatták volna. Egy formalitással több vagy kevesebb. Persze, ha akarták volna.

— Maga csak súlyosbította a helyzetét — mondtam, és meglehetősen barátságtalanul néztem rá. Mrakné meglepődött. Ez ideig megértettük egymást.

— Én?

— Meg én is — tettem hozzá, hogy teljesen igazságos legyek.

Mrakné elutasitólag nézett rám. Ezt a vádat nem tűrhette sem magán, sem rajtam.

— Talán tiltottuk neki? Hallani akarta a véleményünket, hát megmondtuk neki. Miért hányja ezt most a szememre!

— Hallgatott ránk.

— Amint látja, nem. Akkor itt volna. Egyedül. A lány nélkül vagy valaki mással, vagy akár vele is, de itt. Itthon. Csak ment a maga útján. Untatom, ugye? Folyton ugyanaz a nóta, körbe-körbe. Képtelen vagyok alakoskodni. Maga is. Ha ujjongtunk volna, akkor sincs másképp. Mit várt tőlünk? Tulajdonképpen mit akart tőlünk?

Ugyanezt kérdezgettem én is magamtól.

Lehajtottam a fejem.

— Megértést.

— Maga szerint tömjéneznünk kellett volna?

A tanári szobában csend volt.

— Akkor is megszökik. Az ilyesmi öröklődik. Az apja is itthagyott bennünket — mondta Mrakné fásultan.

— Nem, nem ...

Valami más oka volt, de hogy mi, magam sem tudtam pontosan. Ügy éreztem, mindketten adósai maradtunk Jirkának.

— Szakadék szélén táncoltunk — folytattam —, mindent Jirkától tudtunk. Vérkáról jócskán szereztünk értesüléseket, de valamennyit Jirka mondta el. Talán nem is volt olyan rossz az a lány. Talán igazságtalanul bántottuk.

Felelet helyett Mrakné kinyitotta a táskáját és kihúzott belőle egy levelet.

— Tegnap érkezett Rómából.

Felélénkültem. A levél Jirkától jött. Április vége óta az első hir.

— Mit ír Jeszenyin? •

Az egész gimnázium így hívta, mert kék szemű volt. Én találtam ki ezt a nevet. Mrakné szeme felragyogott. Az ő szeme is kék.

— Még mindig így hívja?

Bár kérdése szemrehányásként hangzott, mégis — szemtől szemben ezzel a szigorú asszonnyal — becsületesen bólintottam. Ügy tetszett, Jirka ül előttem. Annyira hasonlítottak egymásra. Csak az asszony haja világosabb.

— Mindig így fogom hívni.

— Akkor olvassa el ezt, és mindjárt megbánja, amit mondott.

Jeszenyin jelentette Rómából, hogyan járt. Vérka elrepült Amerikába a rokonaihoz. Két repülőjegyet küldtek nekik, vele is számoltak, de Vérka az egyiket eltüntette, s neki egy szót sem szólt. Útnak indította a lányt, s amikor hazajött a repülőtérről, megtalálta a másik jegyet. Vérka széttépte és bedugta a tükör mögé. Jirka egyedül maradt Rómában.