Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Kondrót, Vojtech: A kisfiú és a háború
kedésben páratlan volt. Lába ráncos, fél lábán pléhkarika. A fiút a karika a nagymama gyűrűjére emlékeztette. Fehér, frissen fűrészelt deszkarakások illatoztak ott. Ügy illatoztak, mint az erdő, ahova a kisfiú a papával gombázni Járt, vagy kerülni egyet, amíg a mama megfőzi a vasárnapi ebédet. II Ševčíkék udvarában állt egy homokdomb. Palóval folyosókat és alagutakat vájtak bele, hidakat, tornyokat, várakat építettek. Peter szélesre tárt karral keringett a domb körül. Zümmögöt: z-z-z... Homokbombákkal rombolta, amit fölépítettek. Bombavetőre játszott. A repülőgépek szinte naponként megjelentek a városka fölött. Magasan, magasan szálltak: fényes acélmadarak. Kis repülők. Amikor először vijjogott föl a sziréna, mama fölkiáltott: — Pincébe! Fussunk! — A kisfiú úgy rácsodálkozott a furcsa hangra, hogy nem volt ideje megijedni. Mintha valaki a szomszédék padlásán a lehető legnagyobb hangerőre állította volna a rádiót. De hiszen járt odafönn Petráš bácsival, és nem látott rádiót! Amikor a sziréna másodszor vijjogott, fölmentek. Este apa megkérdezte: — Na, hogyan vigyáztál mamára? — Jól. — A kisfiú szégyellte bevallani, hogy félt a pincében. A sötétben semmit sem látott, de érezte, hogy rajtuk kívül ott van még valaki. Talán mégis a háború? Nem volt benne biztos. De apának nem akarta bevallani: mit is gondolna róla? Egy délután valaki megverte a kaput. — Apa? Apának kulcsa van — torpant meg a mama. — Ugyan ki lehet? Mama óvatosan kilesett a szoba ablakán. A kisfiú odahúzta a zsámolyt, ráált, és ő is kinézett az utcára. A katonának sárga, kiálló fogai voltak. Más, teljességgel idegen nyelven beszélt, amelyiken minden szót kiáltva mondanak. A mama egyre csak magára és a fiúra mutogatott. Ingatta a fejét, így suttogta: — Nem, nem! — Mama, mit akar ez a rossz katona? — Nem tudom, nem értem! — Ha jönne már apa! A katona kezében megjelent valami: pisztoly ... Apa vadul fékezett, lehuppant a kerékpárról, s hagyta, hogy a gép elzuhanjon. Szembeállt a katonával. Mozdulatokkal meg azon az idegen, kiabálós nyelven is igyekezett meggyőzni valamiről — közben mamára és a kisfiúra mutogatott. A katona hirtelen apára dőlt. Apa haragosan fölkiáltott, és eltaszította magától. A szomszéd lépett elő: — Nem félt tőle? — Részeg volt — magyarázta apa elváltozott, fáradt hangon. — Azt mondtam neki, ha nem szedi a sátorfáját, följelentem. Tudom, hogy tilos nekik az ivás, úgy félnek a parancsnokságtól, mint ördög a szentelt víztől. Csöndesebb hangon hozzáfűzte: — Még egy két nap, és úgy futnak majd, akár a patkányok. Fölemelte a kerékpárt, kinyitotta a kaput, és belépett az udvarba. Amikor este valaki megkocogtatta az utcai ablakot, mama megijedt: — Megint az a német! — Szóval mégis kaptunk albérlőt! — mordult föl dühösen apa. De nem hosszú időre! Ez a katona másféle volt. Nagyon fiatal volt még, egészséges fehér fogsorral. Látni lehetett rajta, hogy fél. — Jó estét — szabadkozott cseh nyelven. — Bocsássanak meg, hogy alkalmatlankodom. Én bécsi vagyok. A mama szappant és törülközőt küldött neki a kisfiúval. A katona azt mondta: — Köszönöm. Megsimitotta a kisfiú haját, két szem cukorkát adott neki. Aztán a mama tányéron hagymás-zsíros kenyérszeleteket küldött a katonának. Rögtön rá egy csésze teát. A katona egész zsacskó cukorkát adott cserébe, s a kisfiú úgy látta, hogy sír. Reggel be akarta vinni a reggelijét.
