Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Kondrót, Vojtech: A kisfiú és a háború
— Már nincs itt. Menekülnek. — Ű is? — Ö is, minden német menekül. Délután megdördült az ég. De az ég felhőtlen vo'it. — A katyusák! — derült föl apa. Ma otthon maradt, a gyár leá'ilt. Lehurcolkodtak a pincébe. Ott tértek nyugovóra is: szalmazsákokon. Egész éjjel petróleumlámpa vilá gított nekik. Varázslámpa! Apa az ujjait mozgatta. A falon hol egy nyúl, hol egy farkas, hol egy denevér jelent meg. Korán reggel a pince megrázkódott. A két kis ablak üvege vadul zörgött. — A híd! — A németek levegőbe röpítették a hidat! A kisfiú abban a szempillantásban ébren volt. Tudta, hol van a híd. Többször is járt ott apával. A híd fehér volt, betonhíd, mintha mindig új volna. — Apa, hogyan röpítik levegőbe a hidat? — Az olyan, mint ha a homokban alagutat építesz, és valaki szándékosan szétrombolja. Aludj! III. — Már itt vannak! — Megjöttek! — A mieink! Az oroszok! Apa fölszaladt, és pillanatokon belül egy bajszos, poros férfit vesetett le a pincébe. A férfi sapkáján kis piros csillag volt, váUán furcsa puska lógott. A kisfiú nem győzte eleget bámulni. Apa egy ládikába nyúlt, és óvatosan üveget emelt ki, belőle. Két csészét teletöltött,, a katonának is, magának is. Ittak, kezet ráztak és megölelték egymást: amúgy férfiasán! Az utcán izzadt és fáradt lovak súlyos szekereket vontattak. A szerekek mögött és. a szekerek után porlepte férfiak vonultak, sapkáján mind apró piros csillagot viselt, vállán mindnek ugyanaz a furcsa puska lógott. Az emberek a járdán álltak és integettek. Mindenki ott volt. Petráš bácsi, a Sevöík család, a kisfiú, mama és apa, az egész utca. Némelyik ló ágyút vontatott, s az ágyúkat is por lepte, mintha az imént húzták volna őket elő a fészerből. Délután apa és a kisfiú mindent visszahurcolt a lakásba. Estére a bajszos katona visszajött. Amíg a mama főzte a vacsorát, a férfiak asztalnál ültek. A katonák térdére' ültette a kisfiút, hintáztatta, és mindig ezt hajtogatta: — Kak moj Ivan! — Ako môj Ivan! — gondolta a kisfiú. — Mint az én Ivánom! Alighogy reggel magához tért, meg akarta mutatni a játékait. Este nem volt rá idő. — Mama, hol az a jó bácsi? — Mennie kellett, sietett, a németeket kergeti. — Ezt a csillagocskát hagyta itt neked emlékül. Hogy a sapkádra tűzd — mosolygott apa. Éjjel apa egy idegen nénit hívott a házba. A kisfiúhoz így beszélt: — Mama beteg, egyedül kell aludnia a szobában. Mi ketten majd a konyhában alszunk. A kisfiú megmutatta a kockákból épített hidat: — Ugye, szép? — Szép. — Ha nagy leszek, mindig a sapkámon lesz az a csillagocska. Ugye, igazi hidakat fogok építeni? Reggel az idegen néni pólyába csomagolt kisbabát mutatott neki. A kisfiú fölkiáltott: — Boženka! Milyen csúf! — ámult el rajta. — Ö Ivan, az öcsikéd — szólt halkan a mama. — Szép lesz, ne félj. Fogod-e Szeretni? — Fogom. A kisfiú földerült. Neki is lesz öccse, mint Peter Ševčíknek. Megengedi neki, hogy hintázzék, sőt meg is hintáztatja, ha ő még nem tud.
