Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - HAGYOMÁNY - Kovács Sándor Iván: Szenei Molnár Albert utazásai és emlékei
Szenei Molnár Albertnak, a nagy humanistának és reneszánsz költőnek az emléke előtt, születésének 400. évfordulója alkalmából tisztelettel adózott az egyetemes magyar irodalmi és szellemi élet. Hagyomány értékű emlékét és életművének időszerű értékeit emlékülések, konferenciák és folyóirataink tematikus számai méltatták. Szellemének idézése során fölelevenedett az európai történelemnek egy tájainkon különösen jelentős és érdekes szakasza. Szerkesztőségünket a Szenei Molnár Alberttal kapcsolatos anyagok közlésében az a cél vezette, hogy emléke ürügyén olyan tényeket és mozzanatokat idézzünk fel a közép-európai történelemből, amelyek népeink közös múltjára utalva a közéo-kelet-eurőpai internacionalista népi egység eszméjének megköruonalazását segítik elő. Szerk. Kovács Sándor Iván Szenei Molnár Albert utazásai és emlékei* „Vándormadár”, „vándortrubadúr”, „Száguldó ember” „A kunszentmiklósi papné, egy szép nagy paróchiának a háziasszonya”, 1929-ben Vándormadár útja címmel „regényes rajzot” írt Szenei Molnár Albertról. Ravasz László püspök előszava szerint a könyvben „előttünk áll a magyar reformáció legérdekesebb alakja, Szenczi Molnár Albert, a Szent Léleknek ez a vándor trubadúrja”. Bizony előttünk áll! Az első fejezet első mondatában „vándortrubadúr” Molnár Alber- tünknek már az apja is abszolút peregrinus: „Molnár Albert leakasztotta a szegről csíkos tarisznyáját...” A csíkos tarisznya azután a természetesen „kondor hajú, tüzesszemű fekete fiúcska” nyakába kerül, ő pedig Könnyű szelek kalandor szárnyán — hogy egy későbbi fejezetcímet idézzünk — meg sem pihen nagy vándorlásaiban a regény utolsó lapjáig, ahol is „két kemény markába fogja” Kunigunda asszony „vergődő keskeny kis kezét”, miközben a háromgyermekes, harmincéves özvegyasz- szony azt érzi, „hogy egy erős kar átfogja s egy gyöngéd száj szűziesen behunyt szemére csókolja mátkaságuk tüzes pecsétjét”. Minden jó, ha jó a vége: „Föld és ég sugárzott az örömtől, mert egy vándormadár — Isten madárkája — megtalálta a párját.” Örömtől sugárzik az utazási irodalom kutatója is: éppen ilyen vándormadarak röptét szeretné vigyázni. Halasabb témát valóban alig találhatna, mert hisz Molnár Albert Varga Bálint főgimnáziumi nyilvános rendes tanár 1932. évi „gondosan szerkesztett”, valójában elképesztő és nevetséges statisztikája szerint 515 eljárt helységet tüntet fel naplójában, de némely helyen többször is megfordult (Heidelbergben pl. 19-szer, Altdorfban 10-szer, Szencen 14-szer, Somorján pedig pontosan 9 alkalommal), úgyhogy összes útjainak számát Varga tanár úr nyomán „10G0-nél többre tehetjük”. * Tanulmányomból hiányzik a sárospataki Szenei Molnár Albert-ülésszakon, 1974. május 15-én felolvasásra került Földrajzi világkép, „História növi orbis Americae“ c. fejezet, amelyben Molnár Albert Amerikáról való ismereteit tárgyalom. hagyomány
