Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - HAGYOMÁNY - Turczel Lajos: A magyarországi Magyar írás és kapcsolata a szlovákiai magyar irodalommal
^hagyomány Turczel Lajos a magyarországi Magyar írás és kapcsolata a szlovákiai magyar irodalommal Azt a folyóiratot, amelyről az alábbiakban szó lesz, azért kell magyarországi Magyar írásként említeni, mert azonos címmel és azonos korszakban (a két világháború közötti időben) Csehszlovákiában is megjelent egy folyóirat. A magyarországi Magyar írást — mely Raith Tivadar szerkesztésében 1921 áprilisától 1927 júniusáig jelent meg — az irodalomtörténészek úgy tartják számon, mint azoknak az irodalmi és művészeti folyóiratoknak egyikét, melyek az ellenforradalmi Magyar- országon a hivatalos irodalompolitikával szemben a polgári baloldaliság eszményeit képviselték. Az akadémiai irodalomtörténet VI. kötete a „Polgári ellenzéki irodalom csoportjai” cím alatt 10 ilyen folyóiratot sorol fel és mutat be, köztük vezető helyen a korábbi indulású Nyugatot A Nyugat mellett fokozatosan fellépő rokon eszmeiségű új folyóiratok (Magyar írás, Pandora, Láthatár, Együtt, Toll, Kortárs, Apolló, Szép Szó, Ezüstkor) legtöbbje a Nyugat által képviselt művészi-esztétikai eszményeket már többé-kevésbé meghaladottaknak tekintette, és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az új nemzedéket korszerű művészi szinten szervezi meg. Ez a törekvés jellemezte a Magyar Írást is, mely az újat akaró polgári ellenzéki folyóiratok közül elsőként lépett a színre, és a többnyire kérész életű társakhoz viszonyítva aránylag hosszú ideig (hét évig) egzisztált. A Magyar írás hangsúlyozottan a fiatalság fórumának nyilvánította magát, és fő feladatának azt tartotta, hogy az új utakon induló ifjú tehetségek számára helyet biztosítson. A szerkesztő Raith Tivadar egyik visszatekintő felmérésében a következőképpen körvonalazta a lap programját és profilját: „Szabad levegőt jelentett a Magyar írás, teret, ahol mindenki elmondhatta véleményét minden korszerű dologról.. . Csak egy követelményt állítottunk eléjük: a kor lelkét kifejezni. Azét a szenvedő, vajúdó korét, mely a maga káoszában a megváltásért eseng. Ép ezért a lényeg, a mondanivaló, s nem a megcsinálás formája volt a fontos. A hit az élet értelmében, az emberi élet céljában. Ép ezért nem szegődött a Magyar írás egyetlen divatos izmus szolgálatába sem.” (R. T.: Hetedik év. M. I. 1927. jan.) Raith jellemzése helytálló. A folyóirat eszmei és művészi arculata széles skálát tükrözött, meglehetősen eklektikus volt. Eszmeileg nem kötötte magát egyetlen zárt világnézethez sem, de a jóság-kultuszban, az emberszeretet és életoptimizmus eszményítésében kifejeződő „emberirodalmi” irányzata határozottan szembenállt az ellenforradalmi rendszer durva embertelenségével. Az emberirodalmi eszményeket a munkatársak nagyrésze és a sokoldalúan (programadóként, költőként, kritikusként és publicistaként) megnyilvánuló szerkesztő elvont módon fogta fel és fejezte ki, de voltak a munkatársak között olyanok is — a fiatal József Attila, Lakatos Pál Péter stb. — akik ezeket az eszményeket erős társadalmi tudatossággal és szocialista vagy szocialisztikus átérzéssel képviselték. Szalai Imre szerint — aki az egykori munkatárs beavatottságával kitűnő portrét rajzolt a Magyar írásról és szerkesztőjéről — „Raith legnagyobb érdeme az volt, hogy hagyta érvényesülni a nála markánsabb egyéniségű és határozottabb Célkitűzésű munkatársait és irányzatukat, még ösztönözte is őket, anélkül, hogy teljes egészében osztotta volna elveiket... Hét évig tartotta fönn, gondozta belülről és védte kifelé a folyóiratot, amelynek eszmei irányvonalát nem ő képviselte, sem eszmei kor-
