Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - HAGYOMÁNY - Turczel Lajos: A magyarországi Magyar írás és kapcsolata a szlovákiai magyar irodalommal

látaival, sem írói termésével, hanem nála határozottabb egyéniségű és szemléletű munkatársak.” (Szalai Imre: A Magyar írás. Magyar Könyvszemle 1968, 1. sz.)

A Magyar írás méltatói a lap legnagyobb jelentőségét abban látják, hogy az új irodalmi s művészeti áramlatokról és kísérletekről folyamatos és gazdag tájékoztatást nyújtott. Szalai Imre szerint „ez a folyóirat szaggatta szét a háború és a fehér terror elszigetelődése után először a magyar társadalom köré vont szellemi drótakadályokat, ez az irodalmi lap kapcsolta be újra az országot az európai kultúra áramkörébe.” A lap széles és mély művészeti érdeklődéséről — mellyel az akkori magyar kulturális életre jelentős termékenyítő hatást gyakorolt — Szabolcsi Miklós ezt a tömör jellemzést adja: „A Magyar írás ... bár maga nem vallotta magát az izmusok hívének, igyekezett kora európai költészetét bírálatokban, fordításokban bemutatni; cikkek számolnak be a dadaizmusról, az aktivizmusok különféle fajtáiról, itt olvasunk legelőször hazánkban Johannes R. Becherről, Apollinaire-, Goll-, Cendrars-, Stramm-fordításokat kapunk az első három évfolyamban. A kor általános tendenciájához híven a Magyar írás is lépést tart a képzőművészeti és zenei élet eseményeivel; az utóbbi területen egyöntetűen Bartók Béla és Kodály Zoltán mellé áll, közli Bartók önéletrajzát, cikkeket új műveikről; fiatal zenekritikusok, Molnár Antal és Jemnitz Sándor állást foglaló írásait. Még erőteljesebb a lap képzőművészeti tájékozódása: cikksorozatok, viták, kiállítás-beszámolók követik egymást; Hevesy Iván tanulmányai és vele való viták; Kmetty János, Cselényi- Walleshausen Zsigmond, Csőre E., a fiatal Derkovits Gyula, Molnár Farkas, Kádár Béla, Egry József rajzai, metszetei találhatók a lapban.” (Sz. M.: Fiatal életek indulója, 1963, 559. l.J. Ezt a nagyarányú és folyamatos művészeti tájékozódást látva teljes mértékben igazat kell adnunk Lakatos Évának is, aki szerint „a Magyar írás a húszas évek művészettörténetének nemcsak jelentős, hanem egyenesen nélkülözhetetlen forrása.” (L. É.: Magyar írás 1921—1927 Repertórium, 1973, 11. 1.)

Nagyon meglepő, sőt megható is, hogy ebben a széleskörű és az európai fejlődés legizgalmasabb jelenségeit felölelő érdeklődésben az akkor bontakozni kezdegető csehszlovákiai magyar irodalom is helyet kap. Ebben a vonatkozásban nincsen szó olyan nagyfokú érdeklődésről, amilyennel például Gömöri Jenő kortárs folyóirata, az egzisztenciáját nem kis mértékben a csehszlovákiai magyar olvasókra alapozó Tűz viseltetett az ún. utódállamok magyar kisebbségi irodalmai iránt, de meg kell állapítani, hogy a Magyar írás figyelme is megbecsülő és folyamatos. Kisebbségi irodalmunk általános kérdéseiről, fejlődési problémáiról nem hoz cikkeket, de számos műről frappáns véleményt alakít ki, és hírt ad a csehszlovákiai magyar írók első antológiájáról, melyet Sziklay Ferenc Lírai antológia címen „Szlovenszkö és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból” 1926-ban állított össze.

A lapban — tekintettel az egyes számok csekély oldalterjedelmére — általában rövid kritikai írások jelentek meg. Ha a mai folyóiratok kritikáinak átlagos terjedelméhez viszonyítunk, akkor a Magyar írás legtöbb irodalomkritikáját „egyperces” kritikának, vagy minikritikának nevezhetjük. A csehszlovákiai magyar művekről írott recenziók szinte kivétel nélkül Ilyenek, de a rövidségük ellenére nagyon találóak, mai vissza- nézésből is helyetállőak.

A lap kritikai rovatában Darkó Istvánnal, Egri Viktorral, Földes Sándorral, Mécs Lászlóval, ölvedi Lászlóval, Rácz Pállal, Tamás Mihállyal, Urr Idával találkozunk, némelyikükkel kétszer, sőt háromszor is. A róluk szóló recenziók kisebbik részét Raith Tivadar, a nagyobbikat pedig Melléky Kornél írta, aki a Magyar írásnak segédszerkesztője volt. Mellékynek a haladó politikai körökben igen jó csengésű neve volt azáltal, hogy több baloldali író perében — így Lakatos Péter Páléban és Radnóti Miklóséban

— a védőügyvéd tisztjét töltötte be.

A szóbanforgó recenziók közül a legérdekesebbek azok, melyeket Melléky írt Mécs László első és harmadik kötetéről. Az első Mécs-kötetet (Hajnali harangszó, 1923) örvendetes irodalmi eseménynek, a debütáló Mécset pedig olyan ,költőnek tartja, akinek „lírája erőteljes, férfias, érzései egészségesek, képei tiszták, verselése formaérzékről tanúskodik.” (M.Í., 1924, 9. sz.). A harmadik Mécs-kötetről (Vigasztalás, 1927) viszont már csalódottsággal szól: „A Hajnali harangszó érces zengésében még megfért egymás mellett a pap és költő. Újabban a költő rovására mind nagyobb súlyra kap a pap, a moralizáló, az életet a szószékről néző prédikátor — állapítja meg. — Nem arról van itt szó, hogy Mécs Lászlónak centrális élménye az istenség átérzése, hanem hogy a költő,