Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Maksai Ferenc: Szene mezővárosa a 16.—17. század fordulóján

A zsoltárkönyvben is „ékeskednek” a „szép, sík mezők... Villagnak az szép szántó földek... Az hegyoldalak...” — de tudjuk jól, mindez csak transzponálás, lefojtott, kiszabadítandó élmény. Az igazi utazó és útleírő ellenben szabadon gyönyörködik, „nem kicsiny örömmel nézel” bármit, ami csak útjába keriil. „Galliának mezejét” például, amely „oly szép, sík, kies és nihol, nihol nem amaz ember-rettentő kősziklás, hanem szép zsíros hegyei vadnak..Szenei Molnár Albert hasznosság-programjának követője, az a Szepsi Csombor Márton írta e szép sorokat a francia földről, aki 1620 ban megjelent útiköknyvét már a címlapján úgy ajánlotta „minden olvasónak”, hogy „nemcsak gyönyörűségé re, sokféle hasznává, is szolgálhat.”

Maksai Ferenc

Szene mezővárosa a 16.-17. század fordulóján

A helytörténetkutató nincs könnyű helyzetben, amikor azt a feladatot kapja: egy olyan kisváros 400 év előtti életét idézze fel, amelyikről alig van több ismeretünk, mint hogy ott született és ott élte le gyermekkorát egyik nagy írónk. A kutató ugyanis, a ránk maradt források természetéből következően, alig tud mást belőlük kiolvasni,, mint egyrészt a kisváros lakói munkájának, mindennapi életének külső színterét, másrészt a hétköznapjaikat csaknem egészében felemésztő sokágú gazdálkodás részleteit. De nagyon keveset mondhat majd arról, ami a gazdaság gondjain túl foglalkoztatta őket, és amiről joggal tehetné föl, hogy valamelyes útravalóul szolgált a helységből kiszakadt világvándora számára, a gazdálkodás praktikus tudnivalóin túl.

Szene mezőváros belsőségének és határának 16.—17. századi képe eléggé pontosan megrajzolható, ha az első katonai térképfelvételen meg Bél Mátyás leírásán elvégezzük mindazt a törlést és berajzolást, amit egy 1632-es keletű szenei urbárium leltári jellegű adatai, valamint a 16. századi rovásadójegyzékeknek a szenei telkekre vonatkozó közlése alapján el kell végeznünk.

így áll most már előttünk a helység egyetlen hosszú és egyben igen széles utcája, közepetáján, ahol szinte térré szélesedik, a két utcasor közt kőből épült középületekkel (ezek: a városi kocsma és idegen városok építtette pincés raktárépítmények), a két soron összesen mintegy 150—150 parasztházzal. (Molnár Albert gyermekkorában még jóval 350 fölött volt a háztartások száma, élete utolsó éveiben mindössze 250 körül.) A központ körül jómódú cívisek tágasabb és masszívabb, esetenként már bizonyára kőből épült házai, az egyik szélen és a fősorok mögött, meg egy kicsiny, kiágazó közben a zsellérség igénytelen vályogviskói. A másik végen és a házak sorában templom, a földesúr kétszobás háza, vendégfogadó, parókia, iskola és a királyi harmin- cadhivatal háza, valamennyi kőből vagy részben téglából, továbbá malmok, mészárszék, a gazdasági épületek közt számos kőpince. A belterülettől meglehetős távolságban úri majorság. A belső telkek kertjein túl észak felé nagy kiterjedésű szőlőhegy, ismét pincékkel, mögötte tekintélyes csererdő; másutt szántók, rétek, legelők; mindenestül vagy 8000 katasztrális holdas terület. (A leírás alapja az 1632. évi urbárium, de félévszázaddal korábban azonos vagy hasonló épületek, intézmények álltak mindenütt, legfeljebb valamivel kezdetlegesebb kivitelben.)

Aki az akkori ország szegényes falvait és gazdag városait bejárta, az, Szencre érve, olyanformán illeszthette be a fenti képet a nagyobb egészbe, ahogyan napjaink társadalomtörténészei, akik egykori mezővárosaink helyzetét az „átmeneti”, „közbeeső” jelzőkkel próbálják érzékeltetni. E jelzők annyiban találók a mezővárosokra, hogy azok nem hasonlítottak sem a kunyhók rendezetlen halmazából vagy girbe-gurba utcácskákból álló falvak tízezreihez, de másfelől 10—15-nél alig több királyi városunk egyikéhez sem, ahol rendezett főtereken a gótika impozáns templomai, középületei