Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Maksai Ferenc: Szene mezővárosa a 16.—17. század fordulóján

emelkedtek, mérnöki szabályossággal sorakozó utcákon emeletes patrícius házak tömege, a külvárosok felé kőfalak. A mezőváros pontosan a kettő között állott, a hozzá tartozó terület is középszerű volt a határértékek között.

Az ország hozzávetőlegesen 800 egykori mezővárosának hosszú rangsorában azonban Szencet előkelő hely illette meg. Adatszerűén mutatja ezt már népességszáma is. A Mohács előtti időből még mintegy 30 oppidumot ismerünk, amelyek népesebbek voltak a 680-as lélekszámúra becsült Szencnél. A 16. század második feléről nincs ugyan ilyen átfogó statisztikánk, de tudjuk, hagy miután az államterület tekintélyes része török uralom alá került, a megmaradt országrész mezővárosai a békés idők nagy prosperitásában tovább fejlődtek, különösen a főváros megyéjében, a Bécshez is közeleső Pozsony megyében fekvők, Szene pedig közülük is valamennyit megelőzte. Az 1570-es években kb. 2000-en lakták, és ha a két királyi várost, Pozsonyt meg Nagyszombatot nem számítjuk, már minden megyebeli helység mögötte maradt, sőt egykori vetélyitársát, a nem sokkal korábban túlszárnyalt Bazint meg Somorját kivéve, még csak meg sem közelítették. Bizonyos tehát, hogy most már országosan a legelsők közé került, s az sem kétséges, hogy ilyen gyors emelkedés csak erős bevándorlás útján vált lehetségessé.

Mi vonzotta ekkoriban, éppen Molnár Albert gyermekkorában, ilyen tömegesen Szenc- re a környékről beköltöző jobbágyokat, zselléreket, hódoltsági menekülteket, pontosan nem tudjuk. Közrejátszhatott benne Szene uradalmának, a semptei uradalomnak hagyományos mezőváros-politikája: itt a népesség nagyobbik fele már régtől fogva mezővárosokban élt. Szerepe lehetett továbbá a kisváros meggyarapodásában a földesúrnak, a királytól kegyelt s nem régen honfiusított Julius Salmnak, aki könnyen meg tehette, hogy hatalmas birtokain jobb helyzetet biztosítson népe számára, mint amilyet a kisebb urak biztosítottak, s megvédhette a mások földjéről a maga városaiba szök- döső, költözködő jobbágyokat korábbi uraik erőszakoskodásaitól. Szene úrbéres terheit csak a következő földesúr, Thurzó Szaniszló idejéből ismerjük pontosan, amikorra már kétségkívül erősen felszöktek: 1632-ben a borkilenceden, a minimális (telkesjobbágyonként évi egy forintos) pénzadón és „ajándékon” (1—1 itce vaj, sajt, egy kappan) valamint egy szekér fa fuvarozásán kívül minden más teher kollektív volt (megbecsülhetetlen előny akkoriban, elérhetetlen álom a faluközösségek ezrei számára); a kollektív teher pedig: évi 100 akó bor, faggyú és bor beszolgáltatása a mészárszékek és malmok után, továbbá az úr vetéseinek, rétjeinek és szőleinek megmunkálása égé szében még ekkor is igen elviselhető helyzetet jelentett számukra az országos átlaghoz viszonyítva. Mindenekelőtt azonban a sokágú mezőgazdasági termelés és értékesítés nagyon változatos, komplex lehetőségei jelentették a kisváros lendítőerejét. Szene oppidumainknak abba a csoportjába tartozott, amelyek legfőbb jövedelmüket nem — mint az alföldiek — az állattartásból (vagy földművelésből), hanem a bortermelésből nyerték. 1578—86 közt a falu évi átlagos dézsmaköteles bortermése 20 000 akó (csaknem 11 000 hl) körül mozgott, s ez átlagosan 410 helyi és idegen termelő (háztartás) között oszlott meg, kb. 27 hl jutott tehát egyre-egyre, de nem egyszer akadtak 50—70 hl-es, a borvidékek viszonylatában is tekintélyes termések. (A 10 hl-en felüli termést országosan már gazdagparasztinak, egyben áruként értékesíthetőnek szokták minősíteni.) A környék híres borai, jó minőségű szoléi messzelakó polgárok-parasztok számára is kívánatosak voltak: a századforduló előtt 90—100 másutt lakó gazda adózott szenei szőlei után, köztük bécsi, pozsonyi, nagyszombati polgárok. Tekintélyes nek kell mondani a szántóvető munkából származó jövedelmet is: az adott időben Szencen 4500 kepés évi átlagtermés oszlott meg kb. 140 háztartás közt, ebből hozzávetőleg 3000 kepe volt búza, s az mintegy 4000 q kenyérgabonát hozhatott, egy családra 29 q-t, ekkora mennyiség pedig már ismét a gazdagparaszti színvonal határát súrolta; bizonyos, hogy az ennél többet termelők búzája jelentős százalékban került piacra. Nagy biztonságot jelentett a termelő számára a szőlőterület egészének s a szántók nagy részének, az ún. örökszántóknak a fennálló feudális keretek között maximálisan szabad, polgári jellegű birtoklása, örökíthetősége és elidegeníthetősége, ami hitelképességüket is növelte. A családok jórésze rendelkezett a műveléshez szükséges igaerővel, 1632-ben egy-egy jobbágyháztartásra átlagosan három, egy-egy zsellércsaládra pedig egy marha, s még némi lóállomány Jutott.

Településeink városiasodásának, fejlettségének legfontosabb ismérvei közé szokás számítani e korban a bennük élő mesteremberek számát, valamint az iparágak számát