Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - FIGYELŐ - Mészáros László: Önarckép és vallomás (Móricz Lili: Kedves Mária! Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához, Madách 1973)

Az erős egyéniségek összetűzésének a minősége, Jellege, az ebből kiolvadó energia nagysága, már konkrét síkon tanúskodik a rabságról. Móricz Zsigmond így vall Jankáról Máriának: „... szenvedélyesen féltékeny volt minden hangra, minden szóra, minden betűre, amit idegenek előtt kiadtam magamból, minden mosolyra, minden szemcsillanásra féltékeny volt, úgy érezte, tőle rabolják el az emberek azt, ami neki s csak neki jár ... (Hát igen, én ilyen szerelemhez vagyok szokva...)”. Mindez nehezen egyeztethető össze az országos hírű író életmódjával. Ha az ilyen kicsinyes csatározásokkal szemben legalább a test melege tartotta volna össze őket — de még ez a kapocs is szétpattant. Az emberi boldogtalanság teljessé vált.

A dialektika arra tanít bennünket, hogy a rabság nemcsak energiát emészt fel, hanem fel is szabadít energiát. Ezt a felszabaduló energiát Móricz az írásba irányította. Ezt a szituációt maga Móricz így fogalmazta meg: „író sorsa, művész sorsa az emberi boldogtalanság”. Vagyis az ember boldogtalanságára a dialektika termékeny talajt kínál a művésznek.

Ez a dialektika fordul aztán egyet a Máriához való viszonyban Is: Csak addig volt múzsa, míg nem lett belőle feleség. Mert a feleség túlságosan alkalmazkodott, és a művész számára megszűnt probléma, inspiráció lenni. Míg Jankát — bár többnyire csak negatív modellként — jellemek, arcok sokasága őrzi Móricz műveiben, Mária tulajdonképpen csak most — a Míg új a szerelem negatívumát nem számítva — Móricz Zsig- morrd önarcképe mögött lépett be az irodalomba.

3. Kedves Mária!

„Minden külön értesítés helyett:

Móricz Zsigmond és Simonyi Mária házasságot kötnek.

Művészkörökben régóta suttogják a legújabb színházi hymen hírt, hogy Móricz Zsigmond, a legnagyobb regényíró feleségül veszi Simonyi Máriát, a Belvárosi Színház kitűnő művésznőjét. Ez a hír a napokban zártkörű eljegyzéssel pecsételődött meg.

Az eljegyzés híre általános örömet keltett a színházi és a művészkörökben, hol azt tudják, hogy a leendőházasságnak regényes előzményei vannak. Az ismeretség, illetve a barátság a Renaissance Színházból kezdődik, ahol két év előtt Simonyi Mária a nagy író Búzakalász c. színművét vitte sikerre.”

Ki volt ez a Simonyi Mária és mik voltak azok a regényes előzmények?

A messzi hegyek északi fia, Simonyi József (a morva határ menti Szakolca községből) a dél síkságának lányával 1881-ben Érsekújvárott esküdött örök hűséget egymásnak. 1888-ban ötödik gyerekként látta meg a napvilágot Mária.

Mária 1905-ben a Pesti Színiakadémiára került, majd Kassán lett színésznő. 1916-ban azonban már visszakerült Pestre a Magyar Színházhoz, és megindult felfelé a siker útján. Pest egyik kedvence lett, sikerei egyre nőnek. Később átszerződik a Renaissance Színházba, és itt kerül először személyes kapcsolatba 1923 végén Móricz Zsigmonddal a Búzakalász próbáin.

Móricz azonban már valamikor 1912 körül látta őt Strindberg Hattyúvér című darabjában. Tizenkét év után így emlékszik vissza erre: „Mikor először megláttam, már úgy tűnt fel előttem, mint a szerelem csillaga. Venus az ég alján, csodálatosan izzó fényben, de gőzkörrel körülvéve. (...) ...az egész nő valami határtalan szűziesség, valami transzcendentális érintetlenség varázsával bír: hangja olyan édes és titokzatos fuvolaszó, mint üvegharang, mint szélmegérintett eolhárfa zenéje: a holdsugár muzsikál, és az életnél, a nemzés nyöszörgésénél és bőségénél határtalanul mélyebb erotikái kiteljesülés” [Kedves Máriái, 7. oldal).

Móricz nagy író volt, remek emberismerő, és még a szerelem csillagának vakító fényében is meglátott sok lényegeset. Csak éppen egy szemernyit sem törődött vele. Mária érintetlenségének a varázsa később feltörhetetlen zárkozottságnak bizonyult, de akkor már késő volt. Móricz a viszony kezdetén ezekkel a szavakkal jellemezte a saját lelkiállapotát: „Valami képtelenül torz kavargás van bennem ...” Ebből a kavargásból egy hihetetlen erejű, ellenállhatatlan hatású roham indult el. Már a kezdet kezdetén így írt: „... bemegyek egy percre az öltözőjébe, míg fölszárítja a verejtékcsöppeket szép homlokán. Szeretnék lefeküdni a lába előtt, és nézni, míg él.. Nem vagyok beszélgetős ember, hallgatva nézném magát, halk morajjal, mint a tenger nézi az eget,