Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
Pedig ha rám ismernének, Legalább is jelkötnének. Nincs a fokos a kezemben, Hogyha kéne verekednem; Nyerges lovam messze legel, Nem t’ok futni, ha futni kell. Hirtelen belém hasit a világvége zaja. Lódobogás, üvöltözés, óraketyegés, minden. A láthatáron lovasezered közeleg. Nem mozdulok. Nagy csend és ez a nagy za] váltogatják egymást bennem. — Mi baj, őrnagy? Meneküljön, mert itt a vég! — Potomság! — mondom. Az orvos még kiabál walamit, de azt már nem hallom. Menekül ő is, mint a többiek. Alig hiszek a szememnek: Bem tábornok is menekül: „Azonnal térjen vissza legalább a tartalékhoz!" — hallom. Érthetetlen nyugalom fog el. A zaj néha odáig erősödik a fülemben, hogy aztán már semmit sem hallok. A kavargásban ismét anyámat látom, s ballom, mintha itt állna előttem, a szél cibálja haját. — Hogyan nézel ki, kisfiam? Nem tudsz magadra jobban vigyázni?... Akartam hozni valami harapnivalót, de tudod, mióta meghaltam... jaj, de már mennem kell apátok után. A feleségem és a kisfiam. „Csókolom a lelketeket, szentségeim... Szép ez a vidék. Egyszer még bejárjuk, mint a fészket rakni akaró fecskék.” — ez az én hangom. Hirtelen megfordulok, és futni kezdek. 17 óra 13 perc — mondja a feketekalapos ismeretlen. A hangok hirtelen megszakadnak. Egyszercsak lágy zenét hallok, a képek villámszerűén váltakoznak. Mintha Bem intene. A fiam ordít. A feleségem más karjaiban. A hangyaboly. Lovak, huszárok, szekerek, fák, a föld, a fű. Árnyak és fények kavargása. Bem. Szüleim. A lábaim. Fut alattam a föld. Futnak a házak a fák is. Csak a felhők mozdulatlanok. Képzeletben szemmel átugrom a belátható utat, de az mintha felemelkedne előttem merőlegesen. Visszaesek. A zenét a csatazaj, lódobogás váltja fel. Ismerős hangok szivárognak felém szívdobogásom és zihálásom ütemére: „Majd mi adunk neked orosz cárt. Majd mi adunk neked orosz cárt. Majd mi adunk neked orosz cárt. Majd mi adunk neked orosz cárt! Spion, spion, Spion ...” Az ismeretlen nem fut, mégis minduntalan előttem, mögöttem, mellettem látom kiegyensúlyozott, csontokig ható tekintetét. 17 óra 22 perc — mondja közömbösen. Gyermek vagyok. Majd katona. Bolyongok. Színész; bolond a Lear királyban; az anyám karjaiban. Az apán tekinitete, Juhnyáj. Pásztor síppal. Szerelmesem mosolya. Koreň tanár úr fenyítése. Egy női test. Egy női kéz simogat. Jegenyék.
