Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
A látómező időnként elsötétül. Nők énekelnek, éles megszakításokkal, szigorúan a futás ütemére. „Még ifjú szívemben a lángsugarú ... ... szivemben a láng ... még benne virít... még benne virít... ... sötét hajam őszbe ... ... hajam őszbe ... megüté fejemet... ... fejemet.. Elbotlottam és levágódok a földre. Alig bírok feltápászkodnl. Mintha ítéletideig tartana minden mozdulat. Könnyedén odalép hozzám az ismeretlen és felsegít, miközben a fülembe súgja: 17 óra 31 perc — és megint zenét hallok. Aztán megint futok. Most már gyorsan talán. Hátam mögött a lovasok, előttem a Nap. Az arcom eltorzult, zilált. Az izzadság s a szempillám lecsapódásai a futás ritmusában beárnyékolják szemeim látómezejét, s ilyenkor minden elsötétül. A sötétségbe bevillannak az emlékezet villámképei. Színészek grimaszai, Egressy III. Ri- chárdja, Szendrey ordít, a káplár, Teleki röhög, Tompa kaoag, Degré üvöltözik, cigánylány mosolyog, az orvos a szememhez nyúl, anyám halott, Júlia mással, egy döglött ló. A lágy zenét lódobogás váltja fel. Poros, zilált, eltorzult viagyok. Erőlködve futok a partra. Már itt hörög az egész világ .a fülemben. Hátrafordulok. Fejek, üvöltözés, kaszabolás, pikák, kardok. A nap leesik a horizont mögé. Hangyák. Mintha kiszakadna a tüdőm. Az anyám, és megint ő, és megint. Aztán az összekuszált táj. Aztán fehérség, majd a táj, a föld, fehérség, az anyám,, lovak, fehérség, egy nyerítő lófej, fehérség, Bem, fehérség, a ló hátsó lábára ágaskodik, a pika megmozdul, fehérség, a lovas az ismereti...?, fehérség... Nagy csend. 17 óra 56 perc. A kommentátor hangja: Mi kék Az ég! Mi zöld A föld! Zöld föld felett, kék ég alatt a Hangos pacsirta fütyörész ...
