Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok

— Az, hogy itt vagy! Az elvesztett csatában!

— Hiszen még el sem kezdődött.

— Csak nem gondolod, hogy megnyerjük?

— Meg kell nyernünk!

— Fegyvertelen őrnagyokkal? Gyerek-tüzérekkel?

— Itt mindenki hasznos lehet.

— Csak te nem! Te itt nem lehetsz hasznos! Szereted a feleségedet? Szereted a fiadat? Miért nem vagy velük? Szereted a hazát? Bemet? — Tébolyító agresszivitással szinte a lelket rázza ki belőlem.

— Mindent...

— Senki nem marasztott, amikor eljöttél, de itt sem tartóztat senki... Hát akkor, mit akarsz? Hova jutottál? Haszontalan vagy és fölösleges. Fuss el! Vagy a hősi halál lesz az igazi megfutamodás? Tehát öngyilkosság? Mozdulj már meg! Tégy valamit! Ki vagy? Egy lehetetlen pojáca! Ha férfi vagy, légy férfi, s ne hitvány gyönge báb, mit kény s ked szerint lök a sors idébb-odábbl!! — üvölti gúnyosan és hisztérikusan, s ezt már nem bírom.

— Elég legyeen! — Kirántom díszkardját és a beleibe mártom. Teljesen megté- bolyodtam? Minden apró darabokra törik bennem, a képek, a hangok. Csend. A semmi.

— Tudom... önmagadtól félsz! — a költtő ismét megszólal a hátam mögött.

Szünet után:

— Butaság.

— Vagy a haláltól?

— Potomság... Néha a vereség is győzelmet jelent... és megfordítva.

—A nevedet akarod megmenteni? Tudod, milyen áron?

— Nem. Es nem is akarom tudni.

Felpattanok és elindulok a tüzérek felé.

17 óra 11 perc.

Akad számomra munka, de alighogy nekifogok, megszólal a vészharsona. Pillanatokon belül teljes a káosz. Futkosás, kiabálások.

— Mi történt?... Mi van? ... Felkészülni!!!

— Megkezdődött — jegyzi meg az ismeretlen úr.

— Hát ezek legalább háromszor annyian vannak, mint mit

— Ide azokat a golyókat! — üvöKtöm a szétfutó fiúknak.

— Mi van?

— Itt a vész!

— Meneküljetek!

— Nem, nem, nem, nem! Mindenki vissza!

A lovak patáinak dübögését már hallani.

— Mindenki a helyére! — kiáltozom.

A tehetetlenségem az őrület felé sodor.

— Fussatok, fussatok! Mit nyavalyogtok ott annyit? ,

— István, István! Várjatok meg!

— Mit ügyetlenkednek ott! — szól felém az ismeretlen.

— Utat, utat.

— Jézusmárja, jézusmárja!... vigyázzatok, ti barmok!!!

Az egyik kocsi kereke végigvágtat egy térdeplő katona lábszárán. Az éktelen üvöltözésbe fog:

— Jaj a lábam, jaj a lábam! — és nem tud megmozdulni.

Agyúlövés. A füst mindenit beborít. A közelemben kétségbeesett ordítozás:

— Barátaim! Segítsetek, segítsetek!... Jaj, segítsetek rajtam! — a leszálló füstben a káplár nagy teste zuhan a karjaimba. A közelemben pakol az orvos. Odavonszolom a káplárt. Föléhajolunk. Meghalt.

Betakarom őt köpenyemmel. A káplár merev képe: „Ki vagy?” Csendesen és nyugodtan mondom neki:

— Ki vagyok én? nem mondom meg;

Ha megmondom: rám ismernek.