Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
— Sajnos, erről én nem tehetek. Mintha nem tudná, mivel sértegessen tovább ... — A versikéiért kapta az őrnagyi kinevezést? — Akármiért kaptam, tudja meg, hogy én a költők között már akkor generális voltam, amikor a katonák között maga még csak őrnagy volt. — Vigyázzon, őrnagyi — kiáltja az orvos, és már dörren is iaz ágyú. Még mindig nem mozdultam a helyemről. „ ... a költők között már akkor generális voltam ...” — Akkor mit keresel itt a katonák között, költő létedre! — idegesít tovább a ko- kárdás költő. — Nem tudom... — mondom önkéntelenül, és képtelen vagyok bármire is odafigyelni. A költő idegesítően ágál körülöttem, állandóan nekem szegezi tekintetét. Látom őt anélkül, hogy ránéznék. — Kétszer adtad be felmondásodat. Bemnek nemrégiben írtad: „Csak néhány napja, hogy teljes és örökös lemondásomat a hírlapokban közzé tettem, és saját szavaimnak a legkiáltóbb meghazudtolása lenne, ha ismét a hadserege lépnék”. És itt vagy! Miért? Minek? — Nem tudom. — Kidobott Mészáros, kidobott Wetter, Klapka annyira megszényenített, hogy rácsok mögé kerültél. — Nem volt elbocsátó levelem. Vagyis elszöktem ... — Eltemetni az anyádat!... De éppen azon a napon írtad Bemnek: „. ■. az egyenruhát, melyben ártatlanul a legkiáltóbb bántalmakat szenvedtem, nem ölthetem fel ismét anélkül, hogy dühtől el ne piruljak, s erőszakosan fel ne szaggassam sebeimet, melyek nekem halálos fájdalmat szereztek ...” — Nincs egyenruhám, nincs fegyverem. — Akkor mit akarsz itt fegyvertelenül? — korbácsol a költő következetesen és erőszakosan. — Öngyilkos vagy? — Nem! Forradalmár!!! — Aki nem tudja, mit akar. — Szabad köztársaságot akarok! — De szembefordulsz az első szabad kormánnyal. — Igen, mert együgyű, elvakult, következetlen fajankókból áll, tele kompromisszummal, akik az udvartól várják a megváltást, nem saját népüktől. Ezt már valóságos veszekedésnek észlelem, bár én még mindig türtőztetem magam. — Mit akar vajon a nép...?! Biztonságot és nyugalmat, nem pedig vérfürdőt. — Neeem! A nép elsősorban szabadságot akar. Szabadságot!!! Megértetted? Az anyám: — Maradhattál volna az apáddal... Az emberek is hasznodat vehették volna ... Egy jó mészárosra mindig szükségük van ... A szabadszállási bíró: — Ugyan minek jött ide? Hogy mert ide jönni? A nép szörnyen föl van ingerülve ön ellen! A nép mindenre képes! Ezekkel is a költő érvel. — A szabadszállási bíró még nem jelenti a népet. — A nép, a nép! Te valóban hiszed, hogy népünk is van? Jókai képe, Jókai hangja: — A földművelő, nagy tömeg előtt ismeretlen a haza fogalma ... neki addig törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal! Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít! — Te beszélsz nekem a népről? Te beszélsz nekem a magyarokról? Te? Aki egész életedben nem mentél öt lépésnél távolabb az ágyadtól! — Már mégiscsak sok ez az impertinencia! — fejezi be Jókai. Júlia arca: — Ö, ha tudnád, mit érzek, mikor dicsérnek téged! Ha azt hihetem, hogy a férfi, akit magasztalnak, akire felnéznek, hogy az a férfi, az a dicső, nagy szellem engem szeret, csak engem ... — Dehát ez nem igaz?! — rágja a fülembe a kölitő. — Hát akkor mi igaz?
