Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
A dőzs fokozódik. Az ittas emberek most már vérszomjasak. Nemzetőrök jelentek meg vasvillákkal, kaszákkal. — Mit vártatok a koldus Petrovtts-fattyútól? Hisz rongyos ingén kívül nincs semmije! — Te el akarod adni drága hazánkat? A falhoz szorítottak, lőkdösnek, tépnek, a mellemen érzem a vasvillákat és a kaszákat. Szinte már jelen sem vagyok e tébolyban. A hangok, az üvöltözés míg a dobhártyámig jut, foszlányokká szakad: „Nem szégyenli?... csavargó... szemtelen. .. orosz cárt?... drága hazánkat... spion ... szaggasd szét... megölni... megölni!” Valaki felugrik a lépcsőre, és egyszeriben csönd lesz. Kiabálnia sem kell: — Barátaim! Ne piszkítsuk be kezeinket ennek a senkiházinak, ennek a jött-ment tótnak a vérével. Hagyjuk futni a szerencsétlent! Ez az ismeretlen úr volt. A költő kétségbeesett: — Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város a születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár, „Cserebogár, sárga cserebogár!” — Nemzetőrök! Vezessétek el. Ezt nem lehet tovább tartóztatni. Kocsiról már gondoskodtunk. A fegyveresek körbefognak, mint egy gyilkost. Tépett, piszkos, zilált vagyok. Harangoznak. A jiancsiszögek csikorgásába és a harangszóba keveredik, hogy „a magyarok istenére esküszünk, esküszünk, esküszünk, esküszünk ...” Nehéz férfikéz ütését érzem a vállamon. Felpattanok ... A harangszó most Teleki barátom arcán és kacagásán keresztül hallatszik. Segesvár fölött teljesen beborult. — Hát mi az?! Megijedtél, hogy már a muszka van itt? ... Hallom, hogy megsán- tultál a fejedre ... — Csak az a szerencséd, hogy már jól látok, mert különben te lennél a mai ütközet első halottja. 17 óra 03 perc. Teleki még mindig nevet, és fecseg közben: — Hát egy ágyúgolyó néha rosszabb, mint egy kisebb nyakleves... Mondja, mondja, de nem őt hallom most, hanem önmagamat: „Es ennek ma kellett történnie, hogy engem mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma, június 15-én... három hónapja, hogy március 15-e volt, midőn első valék azok közt, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! De én ezért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit... A nép énelőttem szent... Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!” Az utolsó mondatokat leírva is látom. — De te nem kellesz neki — mondja a költő —, te már... — Mi az, nem figyelsz? — üvölt Teleki. — A szemed, úgy látszik, rendben van, de a füledet, azt elfelejtették kispriccelni. — Igen ... — Jössz akkor? — Hova is? — Azt mondom, hogy Bem küldött, menjünk megsürgetni az erősítést... Dobay seregét. Gyere velem. — Gyalog ügessek utánad? — A káplárom kölcsönzi neked a lovát. A káplár feje: „Ki vaigy? A költő sürget:
