Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Kövesdi János: „ötórai tea” és egyéb különlegességek munkaszolgálatosoknak
Kövesdi János „ötórai tea” és egyéb különlegességek különleges munkaszolgálatosoknak Persze, magukat, fiatalokat már nemigen érdekli a háború. Csak sunyítanak, és fintorognak, ha egy magamkorabeli elérzékenyül, s felidézi élete egy sorsdöntő epizódját, hogy könnyítsen egy kicsit a lelkén. Isten ments! Nem akarom oktatni, hisz maguk, elismerem,jóval többet tudnak minálunk. Lám, maga is ifjú bölcs... khe-he khhe-he- khhöm... khe-he khhe-he-khhhömm ... hijnye, hát megfojt a rosszmájúság, látja, még tréfálnunk sem szabad, magukkal... Nos, szóval azt mondta, hogy ötödéves bölcsész- hallgató, vagyis az idén végez, tehát elég bölcs ahhoz, hogy itt-ott magamkorabeliek szavára is odafigyeljen. Sok mindenről tudnék magának mesélni, szomorú és vidám dolgokról, érdekes, kerek történeteket mondhatnék magának honvédekről, tisztesekről, hiszen rengeteg élményben volt részem, de hadd beszéljek inkább a magyar mu- szosokról, a musz-századok keserű megpróbáltatásairól. Ha azt mondom: musz — azt gondolom: mélységes emberi megaláztatás. Valahogy furcsán néz rám... Talán kételkedik a szavaimban? Vagy talán még sohasem hallotta, mi az a musz? Vigyázat, kérem, nem mumsz. Azt gyerekkorunkban éltük át. Szóval a muszosokról, a magyar munkaszolgálatosokról akarok magának beszélni. Persze, mindent nem mondhatok el, mert mindent én se tudok róluk. Bár maga nem történész lesz, de figyelmébe ajánlom a magyar munkaszolgálat történetét, nem azért, mert én magam is munkaszolgálatos voltam a fronton, csak úgy általában. Negyvenöt őszén levelet kaptam az egyik budapesti barátomtól, akivel együtt jártuk meg a muszos golgotát, hogy — amennyiben érdekel a dolog, azonnal utazzam le Pestre, mert most lesz az ítélethirdetés a tábori szakaszvezetőnk bűnperében. Érdekelt, hogyne érdekelt volna a dolog, hiszen mennyi borsot tört az a csirkefogó az orrunk alá — borsot tört, az nem is kifejezés, gyötört, kínzott bennünket, és csak puszta véletlen, hogy egyáltalán túléltük azt a földi poklot. Másnap rögtön felkészültem az útra, látni akartam, amint arra a sakálfajzatra lesújt az igazság keze. Sajnáltam, hogy a barátom már korábban nem értesített, szívesen jelen lettem volna az előző tárgyalásokon is, nemcsak az ítélethirdetésen, sőt némileg sértve is éreztem magamat, hogy nem idéztek meg, mint tanút. Persze, erről sohasem tettem még neki sem említést. Talán azért nem hívtak meg, gondoltam, mert más államban élek. Csehszlovák állampolgárságom persze akkor még nem volt. Elnyomva magamban a sérelemérzést, késlekedés nélkül útra keltem, de a zárótárgyalásra mégsem jutottam el: feltartóztattak a fináncok a határon. Két napig ücsörögtem a határállomáson, míg csak mindent ki nem derítettek rólam. Hiába hajtogattam, hogy tanúnak hívnak egy jelentős háborús bűnügyben. Az idézést, amit kértek tőlem, természetesen nem tudtam felmutatni. Mire Budapestre érkeztem, a szakaszvezetőnket már elítélték, és a népbíróság tárgyalótermében már más bűnügy tárgyalása folyt. A barátom „kárpótlásképpen” erre vitt el. Pontosan emlékszem rá, november tizennegyedike volt. Egy Kapuszta János nevű keretlegény ült a vádlottak padján. Megrendítő volt hallani a tanács elnökét, ahogyan az ítélethirdetéskor kimondta az első szavakat: „A Magyar Nép nevében! ” A vádlott hanyag testtartással állt a törvényszék előtt, s nem nézeitt az elnök szemébe,
