Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján

lem politikáját, politikai téren a Justus Lipsius és az újsztoikus filozófia által propagált megegyezést és egymás mellett élést képviselte a 16. századi humanista hagyományok jegyében. Az új korszak azonban már szembenállt a humanizmussal, a politikai életben és az egyházban előrenyomulóban volt a „vagy-vagy” türelmetlensége, s abszolutizmus és rendiség, ellenreformáció vagy ortodox protestantizmus egyaránt végletes álláspontról harcot hirdetett a másik ellen. Jellemző, hogy a más vonatkozásban manieris- táknak is nevezett Bocskai-ellenzék maga is csak a fejedelem fegyveres sikereinek köszönhette, hogy szóhoz jutott, s még jellemzőbb, hogy a politikában az általuk képviselt iránynak nem voltak folytatói. A megbékélés szellemét félrenyomta a harc, s Illésházy, majd Thurzó halála után egyik oldalon a Pázmány és Eszterházy Miklós, másik részen az Alvinczy Péter és Kassai István-szerű egyéniségek kezébe került a vezetés, akik a harc, győzelem vagy bukás jelszavát vallották, s elutasítottak minden megalkuvást, míg a humanista hagyományokat folytató Molnár Albertekre a mellőzés, a bujdosás várt. A mentalitás változása európai jelenség volt, de magyar jellegzetesség, hogy a pusztulással, a gazdasági hanyatlással és a politikai küzdelemmel nálunk egyre erősödő szellemi lemaradás párosult. Az 1600-as években Magyarország még egv ütemre lélegzett Nyugat-Európával, a legfrissebb külföldi munkák jártak kézről kézre, s a főúri, sőt értelmiségi könyvtárak koruk színvonalán álltak. A lemaradás az 1620-as években kezdődött, az anyagi elszegényedés utóhatásaként, s a század közepén egy Apáczai Csere már keservesen panaszolhatja az európai szellemi fejlődés élvonalától való lemaradásunkat.

Visszatérve korszakunkhoz: az 1608-as törvények ideig-óráig gátat vetettek az ország érdekeire káros dinasztikus politika érvényesülésének, ugyanakkor a rendi hatalom megnövekedésének végzetes hatása hamarosan megmutatkozott a városok vonatkozásában és a nemességnek kiszolgáltatott paraszti tömegek sorsának megnehezedésében. De nemcsak a nemesség, a küzdelem másik részleges nyertese, a klérus sem képviselt haladóbb nézeteket sem társadalmi, sem politikai szempontból. Az elkövetkező évek küzdelmei elsősorban a protestáns rendek és a katolikus klérus közt folytak, a társadalmi haladás szempontjából azonban egyik sem hordozta a jövőt. Az uralkodó persze még ebben a helyzetben is megkísérelhette volna a két rivális, a klérus és a rendek egyensúlyban tartását, sőt egymás ellen való kijátszását, így saját poli tikájának függetlenítését és a polgári erőkre támaszkodva, hatalmának növelését. Ehhez azonban arra lett volna szükség, hogy a dinasztia feladja világuralmi terveit, a Habsburgok pedig a 17. században ezt nem tudták megtenni.

Egyetemes gazdasági válság, éleződő politikai és vallási ellentétek, a régi eszmék elhanyatlása: mindez Európa egészére jelzi a korfordulót. Az ország érdekével nem gondoló idegen központi hatalom és vele szemben a rendi erők teljes felülkeredése. a hazai fejlődés hozzáadása mindehhez. Miközben a nyugati országokban a nemzeti abszolutizmus kiépülésével megindul az erők összefogása, az egyes társadalmi osztályoknak az állam szolgálatába való kényszerítése, Magyarországon győz a rendi-nemesi partikularizmus, egy osztály érdeke, s a nemesség oly hatalommá válik, hogy hamarosan Bethlen Gábor Erdélyből kibontakozó nemzeti abszolutizmusát is el tudja gán csolni. Igazuk van azoknak, akik úgy vélik, hogy a rendiség felülkerekedése végzetes volt a magyarországi fejlődésben. De ugyanúgy igaz, hogy a rendek győzelme a kisebbik rossz volt, mert még mindig jobban képviselték az ország és népe érdekeit, mint az országtól idegen, a magyar néppel és sorsával közösséget nem vállaló uralkodóház. A történész kénytelen a kortársaknak igazat adni: nehéz, reménytelennek látszó idők voltak ezek. Ahogy a végvári vitézek éneke' mondotta: „Reménység az embert gyakorta táplálja, Istrázsa istrázsát reménységért állja.”