Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Szabóné Jozejik Edit: Maruska

Ám engem megigézett az otthoni levegő, a kiskertek s a frissen meszelt házak illatát elvittem magammal, s hetekig éreztem, bárhová mentem. Végre előhozakodtam tervemmel, s férjem elég könnyen beleegyezett, hogy arra a vidékre költözzünk egy városkába. Én Jó helyet kaptam egy újonnan épült internátusban, a férjem pedig egy kézműves műhelyben, ahol sírköveket, szenteket s egyéb szobrocskákat faragtak. Ogy hiszem, boldogok voltunk. — Hangja elhalkult, mint aki nagyon messze jár gon dolatban, s pár pillanatra elfeledkezett hallgatójáról.

Boldogok voltunk. Am egyszer csak észrevettem, hogy magyarázkodni kezd, mondván, ide megy, meg oda megy, a nap bármelyik szakában. Nem tudtam mire vélni. Természetes, hogy féltékeny voltam, csak arra gondoltam, hogy talált magának valaki mást. Féltettem nyugodt, derűs életünket. Hónapok teltek el közben, s a férjem szemlátomást megváltozott. Ha lehetséges, még komolyabb lett, mint azelőtt. Zárkózott és rideg. Vártam türelmesen, majd csak megváltozik. De nem! Moziba vagy táncolni soha többé nem mentünk. Újságot se láttam a kezében. Már-már féltem tőle. Hónapok óta meg nem csókolt, nem közeledett felém. Kétségbeesve töprengtem, hogy mi lehet az oka. Mikor már nem bírtam tovább, kitörtem. Nagy jelenet volt. Mondtunk egymásnak mindenfélét, főleg én, mert ő földöntúli mosollyal figyelt és a végén kijelentette, hogy soha többé egy ujjal sem nyúl hozzám, mert Isten nem engedi, hogy tisztátalan lénnyel éljen együtt. Én bambán leroskadtam egy székre, s bámultam rá szótlanul, joggal hittem, hogy megbolondult. Mert ha kézzelfogható magyarázatot ad, azt esetleg megértem, s harcoltam-vitáztam volna tovább Igazamért, de hogy hogyan kerül a mi házasságunkba ilyen mód Isten, azt sehogysem tudtam felfogni. Űrült, gondoltam, ezek után okkal és titokban figyelni kezdtem őt. Sok apróságra rájöttem, amit eddig észre sem vettem. Megsajnáltam s gyöngédséggel közeledtem feléje. Egy idő után megérezte, hogy keresem a békét; beszélgetni kezdett velem. Beszélt az Istenről, az Emberiségről, s valóban nagyon szép elméleteket magyarázott. Vártam tovább. Tudni akartam a teljes igazságot. Nem sokkal beszélgesésünk után azzal a meglepő ajánlattal állt elő, hogy kísérjem el őt egy esti összejövetelre.

Én kapható voltam mindenre, hogy végre megtudjam a teljes Igazságot. Kicsoda ő, megszállott, őrült vagy egyszerűen képmutató, csaló? Elmentem. Én egyszerű iskolázatlan asszony vagyok, józan szemmel nézem a világot, de amit ott láttam, a lelkem mélyéig megrendített. Azt sem tagadom, hogy Jézus élt valaha, hogy igazságot és szeretetet hirdetett, de az ő eszméik a nevetségességig naivak s a legképtelenebb őrültséggel határosak. Azt hiszik, hogy ők a kiválasztotak, az igazak, s Isten mindenkit el fog pusztítani e földön, csak ők maradnak életben, mert közeledik a világ vége, s akkor minden az övék lesz és örökké élni fognak. Fura törvények szerint élnek.

Hát ide csöppent az én férjem. De nem csak ő. Voltak ott fiatal lányok, főiskolások, mérnökök, orvosok is. Ez az, amit nem tudok megérteni. Hogy vallhatja egy intelligens ember a XX. század második felében Jehova tanát.

Ezzel az estével ért véget az életem. Miután megmondtam férjemnek, hogy mindez mennyire nevetséges, s hogy én oda többé nem megyek, nem kívánok ilyen cirkuszban részt venni, átköltözött a másik szobába. Később tisztítóba vitte a ruháit, nem ette a főztömet, s idővel teljesen elfordult tőlem. Ogy éltünk, mint két idegen. Még beszélgetni valónk sem akadt. Hisz ő teljesen más világban élt. Egyetlen örömöm a kislányom volt. Éles eszű, fogékony kislány, én bíztam benne. A józan eszében, értelmében, s már láttam magam előtt egyetemistaként.

Nem így történt. Sajnos, én délutánonként is dolgoztam, s ilyenkor Maruska az apjára maradt, aki elhalmozta őt ajándékokkal, babusgatta, s egyre jobban magához láncolta. Hazaérve egyre gyakrabban láttam, hogy kislányunknak a bibliát olvassa fel, ő meg átszellemülten, szinte a könnyekig meghatva hallgatja. Láttam már, hogy minden elveszett. Miután Maruska kijárta a kilenc osztályt, hallani sem akart továbbtanulásról. Pedig én mindent elkövettem. Megpróbáltam az anyagi előnyökkel kecsegtetni, szellemi téren felkelteni az érdeklődését, megmagyarázni, hogy milyen fontos lenne, ha tovább tanulna, de mindenre azt felelte: — Pénzre, dicsőségre, földi javakra nincs szükségem! Tisztán és kiválasztottként szeretnék élni. Azt hittem, ép ésszel nem élem túl. De hát mit tehettem? Hajthatatlan maradt. Egyszer, mikor már sokat