Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - Az öreg
sírtam, odajött hozzám. — Ne sírj — mondta —, mert nem sajnálhatlak. Te úgyis nemsokára meghalsz... el kell majd válnunk... mert mi örökké élni fogunk! Ezen túl nincs mit mondanom. Férjem is van, gyerekem is van, mégsincs senkim a világon. Mikor megbetegedtem, ápoltak, mert ez kötelességük, a kórházban is megmeglátogattak ... Ó bár csak itt maradhatnék! De meggyógyultam, mehetek haza. . haza... minek?! A külön kis szobában naponta átszenvedni a poklok kínjait?! Látnom kell, ahogy egy fiatal élet, hús a húsomból, vér a véremből egy őrült eszme áldozata lesz, s nem tehetek ellene semmit... semmit a világon! Eljön utánam, futó csókot lehel a homlokomra, apró szívességet tesz, amit megtenne bárki idegennek, s én ezer apróságot kérdezek tőle, mert a lényeget fáj kimondanom. Vele egykorú lányok iskolába járnak, él bennük a becsvágy a szépség, a siker után, olvasnak, táncolnak, moziba, színházba járnak, míg ő ... főz és mos az apjára. Nincs, aki megcsókoljon, aki szeressen, aki örüljön annak, hogy élek! Ezt a tébolyt, ezt a kétségbeejtő magányt! Egy fedél alatt élünk, s mégsincs semmi közünk egymáshoz. Holnap hazamegyek ... s kezdhetem elölről értelmetlen, hiábavaló életemet... mert nem tudom, mit ér ez az egész... kiközösítettek világukból, megvetnek s eldobnak engem ... nem tehetek ellene semmit, semmit a világon ... Az öreg szürke kefehajával, vidáman csillogó, apró szemeivel mulatságos figura volt. Ogy estefelé, mielőtt szolgálatba indult, betért egy korsó sörre a kocsmába. Önkéntes tűzoltóból vedlett át szövetkezeti éjjeliőrré. Megbíztak benne, mindenki szerette. Teliszájjal mesélt, s történetei végén akkora hiahotát csapott, hogy kefehaja, akár a sünmalac tüskéje, körbekuszálódott a fején. Szeme sarkában huncut ráncok futottak, s ha több sört ivott a kelleténél, sárga csomócskák ültek meg köztük. Ilyenkor kacsázva lépegetett, s míg végigment a falun, mindegyik sokszoknyás, kiskapuban álló asszonynak „kézit csókolomot” köszönt. Nevettek Is rajta eleget: — No a vén gavallér megint nősülne, ha merne! — s hangos nevetés kísérte útján. Az órát hozzá lehetett volna igazítani, mikor elment a házak előtt. Mindennap egyformán, mindennap pontosan, szabályosan. A reggeli visszavonulás már nem volt ilyen díszes. Akkor úgy eltűnt, hogy csak néha-néha látta véletlenül valaki. A kocsmában ismerték és becsülték. Mindig tudta, hol kell megállnia az ivásban. Ezért bárki szívesen mellé ült egy kis beszélgetésre. „Nagy politikus” — vélték róla az emberek különféle fejtegetései közben, s rá-rábó lintotak mondókájára. A fiatal tanító is hamar megbarátkozott vele. Nem volt még ismerőse a faluban, s ha el-elment egy pohár sörre, iaz öreg felismerte benne a magányost és megszól! totta. Aztán elvitatkoztak a háborúról, hogy kinek volt igaza, ki miért támadott, s nogy hogyan is volt a Don-kanyarban ... Aztán a fogság .. . akkor látott az öreg életében először négert. — Hát te, more, hun vetted ezt a szíp ruhát? — szólt rá az amerikai néger katonára, mire az széleset vigyorgott, kimutatva mind a harminckét hófehér fogát... — Wasis das, — kamerád — ... jest tanga Jack Diderly — összevágta a bokáját s hatalmas tenyerével belecsapott az öreg kezébe, mire az tágranyílt szemmel, dadogva mondta a néger vigyorgó arcába. — Dobay Jóska... szolgálatjára. — Bitté ... — mondta a néger vegyes fogolytábori nyelven, pár percig nézték egymást, aztán a néger fölhúzta a vállát, kitárta tenyerét, no most mi legyen tovább módra, s mikor az öreg is végre becsukta a száját, még egyszer összevágta a bokáját s egy hangos — Gud báj-jal elköszönt. „Hát ez' biztos nem a Lakatos Jóska ivadéka a szomszéd faluból, pedig mennyire- formázza!” — gondolta magában, s aztán akárhány hasonlóval találkozott, összevágta az öreg
