Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - Kövesdi János: Domino, a bakter

veríték. Elhagyott minden erőm. Az izgatottság és a félelem letaglózza az embert. Ráadásul ismét olyan szakaszhoz értem, ahol egészen elszűkül a folyosó és a magassága nyolcvan centi sincs. Lépten-nyomon bevertem ia fejem, és bár nyúlprém sapkám volt, egy éles kődarab felsértette a halántékom. A sós verítékkel elvegyülve folydogált le a vér az arcomon. Nemsokára a számban is éreztem a vér édeskés Izét. Megtapogattam a sebem: a hajam ragacsos volt a seb körül. Az agyba-főbe vert Magara jutott eszembe... De elhessegettem magamtól minden gondolatot. Egyre azt hajtogattam magamban: csak menni, csak menni, már nem lehet túl messze a kijárat. Négykézláb másztam, lihegve, összeszedve minden erőmet. Behúztam a fejem, és vonszoltam magam előre, mint egy sebesült vadkan a mocsárban, mit sem törődve vele, hogy fülig sáros vagyok és csuromvíz rajtam a ruha.

Amikor végre kijutottam a vízmosáshoz, annyi erőm se volt, hogy talpra álljak. Ott hasaltam egy ideig, hallgatva a víz fortyogását a szurdok fenekén. Csak most jutott eszembe, hogy a tárna ultosó szakaszán már állva is jöhettem volna,.. De most már mindegy volt.

Elindultam az ösvényen a folyással szemben. Fél órát mehettem fölfelé.

— Állj! — állta utamat egy hang. — Ki vagy? És mit akarsz itt éjszaka?

Fémes csikorgással kattant a závárzat az éjjeli csöndben.

Szlovákul beszél, gondoltam. Ellenség nem lehet. Biztosan partizán őrszem.

— Vezess a parancsnokodhoz — léptem előre.

— Ne mozdulj! Mit akarsz?

— Vezess hozzá, majd elmondom.

— Nincs itt a parancsnok.

— Akkor a helyetteséhez.

— De keményfejű vagy... — mondta némi mérlegelés után, aztán elindult az erdő mélye felé. — No gyere.

— Lám csak, a félkezű! — szólt rám valaki a sziklatömb réséből. — Mi szél hozott ide éjszaka?

Nyomban felismertem Stodola hangját.

— Baj van, Ondro bácsi — mondom neki.

— Mi baj, testvér?

— A németek elfogtak öt partizánt. Egy orosz is van köztük.

— Egy orosz is? Hogy néz ki?

— Magas, tagbaszakadt. Egyenes tartású. Sűrű fekete szakálla van.

— Dmitrij Mihajlovics!... — suttogta izgatottan az őrszem. — Azonnal induljunk!

Elvezettek az osztagtörzshöz. Egy tartalékos főhadnagy — Marian Petráš — volt

a parancsnok. Középtermetű, szigorú tekintetű ember volt. Meleg szőrmekucsmát és zöld vattakabátoit viselt, persze rangjelzés nélkül. Civilben vegytantanár volt Zólyomban. Egy frontra induló szerelvényről szökött meg negyvenháromban. El kellett mondanom mindent, amit tudtam, és aprólékosan leírnom a fogdának használt tűzoltószertárt.

— Hányan őrzik?

— Ketten.

— Hogyan váltják őket?

— Kétóránként.

— Mennyi idő alatt lehet átjutni a tárnán?

— Azt nem tudnám... pontosan megmondani. Három órát, azt hiszem, kell számítani.

— Túl sok — mondta a parancsnok —, de a hegynyergen át nem mehetünk. Mindenütt őrség áll.

— A falu végén is, a kertek alatt is.

— Milyen messzire van a fogda a tárna kijáratától?

— Százötven—kétszáz méterre.

— Indulunk. Hajnalra a faluban lehetünk.

— Igyekeznünk kell. A kapitány bármikor kivégeztetheti őket.

— Nem kételkedünk benne.

Nemsokára útnak indult egy raj, magával az osztagparancsnokkal az élen, géppisz