Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - Kövesdi János: Domino, a bakter

tollyal és kézigránáttal fölfegyverezve. A világítás nem okozott gondot, a parancsnoknak elemlámpája volt.

Pirkadat előtt egyenként előbújtunk a tárnából. Miután jelentettem a parancsnoknak, hogy a Kommandantur körül tiszta a levegő, a raj körülfogta a tűzoltószertárt.

— Halt! — kiáltott rám az egyik őr, amikor közel mentem hozzá.

— Én vagyok, kamerád, semmi vész — nyugtattam meg az őrt. — Kutya hideg van. Nesze, igyál, hogy ne fázz!

Azzal a kezébe nyomtam egy jó erős kisüsti szilvával teli katonakulacsot.

Amikor inni kezdett, hátulról olyat kapott a kobakjára, hogy menten elterült, mint egy liszteszsák. A másik is éppen úgy járt.

Csak volt egy bökkenő: az egyik őrnél sem találtuk meg a fogda kulcsát.

— Nincs semmi baj — súgta oda a parancsnoknak Stodola, és előhúzott az overallja alól egy rövid vasfűrészt. Ez is megteszi.

Amikor az öt fogollyal együtt leereszkedtünk ismét a tárnába, már derengett az ég. A Komandantur táján egyszerre élénk mozgolódás támadt.

— Riadó! Riadó! — ordítozták.

— Mozgás, emberek! — sürgetett bennünket a parancsnok.

Libasorban vonultunk a sötét alagútban.

— Mologyec! Szpaszlba — mondta Dmitrij Mihajlovics, és éppen úgy megropogtatott, mint most, csakhogy akkor még nem volt szuvas a csontom.

— Ne haragudj ránk, pajtás, hogy nem hittünk neked — szorította meg a karom, aki girhes féregnek nevezett. — Honnét tudtuk volna, hogy mellettünk állsz.

Amikor letelepedtünk a Medve-hegy túloldalán a nagy sziklatömb alatt, az osztag- parancsnok megkérdezte:

— Mi a szándéka? Velünk marad?

— Természetesen, főhadnagy elvtárs — válaszoltam.

— Rendben van.

— De ... valamilyen fegyvert kaphatnék?

Rám emelte a tekintetét. Éreztem, hogy szúrós szeme perzseli a hiányzó karom csonkját.

— Majd kap egy pisztolyt... és rohamkést.

A fegyver mellé mindjárt feladatot is kaptam. Éjjelenként Stodolával kettesben át kellett mennünk a tárnán, és híreket szerezni a faluban.

— Csak igen ügyeljenek — kötötte lelkünkre a főhadnagy —, a németek föl ne derítsék a tárnát.

Roppant kíváncsiak voltunk, milyen a hangulat a faluban. Hogyan reagáltak a németek az öt felkelő eltűnésére.

Másnap éjszaka belopakodtunk ia faluba. Jó előre megbeszéltem anyámmal, hogy h,i a'németek őrt állítanának a házunkhoz, kössön egy fehér rongyot a méhes melletti fára. A fehér rongy nem volt ott. Stodola a ház végénél maradt géppisztollyal, hogy biztosítson. Halkan megkocogtattam az ablakot. Anyám kiszólt:

— Ki az?

— Én vagyok, Domino. Eresszen be, mama.

— Az isten szerelmére, édes fiam — suttogta kétségbeesetten anyám —, hogy mertél haza jönni, megölnek azok az átkozottak.

— Beszélj gyorsan, mi újság? Apám hol van?

..— Elvitték ... t

— Hová?

— A községházára. És bezárták a tűzoltószertárba. Még tegnap reggel betörtek a házunkba. Téged kerestek. Amikor látták, hogy nyomod veszett, azt mondták, csak a te segítségeddel szöktethették meg a partizánokat, mert különben itthon volnál. Apád hiába bizonygatta, hogy neked semmi szereped nem volt benne, és lehetséges, hogy megöltek, mert haragudtak rád a tolmácsoskodás miatt, nem hitték el.

— Azt nem mondták, hogy láttak?

— Nem. De egyre azt hajtogatták, hogy neked tudnod kellett, mi készül. Mert éjjeliőr voltál. És nekiestek apádnak, hogy ő is a partizánok kezére játszik. Kényszerítették, mondja meg, hová lettek a partizánok, és ki ütötte le az őröket. Apád persze mindenre azt felelte: nem tud semmiről, azt se tudja, teveled mi történt.