Irodalmi Szemle, 1974

1974/7 - Kövesdi János: Domino, a bakter

— Nem tudja, öregapám, mért fülelték le a németek LupiCot? — kérdeztem este Slavo Gajdoš nagyapjától.

— Hát bezárták? Sürvedéskor találkoztam a feleségével, semmit se említett — mondta álmélkodva az öreg.

— Nem? Hát ez igen érdekes. No, akkor megyek is. Jő éjszakát...

Gajdoš nagyapó értetlenül bámult utánam.

Egész éjszaka azon rágódtam, mi lesz azzal az öt emberrel. Ha holnap se vallanak, kivégzik őket.

Másnap, amikor az öt embert ismét kihallgatásra kísérték, odasúgtam a feketesza- kállúnak:

— Arra a nagyfejűre vigyázzatok. Egy szót se előtte!

— Sto szkazal? — hajolt oda a szomszédjához.

Hiszen ez orosz! — hasított belém.

— Menj a pokolba! — lökött félre az egyik. És az őr beterelte őket a parancsnok szobájába.

— Te is — betuszkolt engem is.

Megkezdődött a kihallgatás.

— Mondd még neki — intett fejével a parancsnok a szakállas- felé —, hogy már mindent tudunk. Kár volt tegnap úgy makacskodnia. Azt is tudjuk, hogy orosz partizán.

— Baj van, emberek — mondtam a foglyoknak. — Az a medvefejű spicli. Valamelyi- kőtöknek eljárt előtte a szája.

— Te vagy a spicli, te girhes patkány — sziszegte, aki félrelökött az imént. A szeme égett a gyűlölettől.

— A parancsnok tudja, hogy a nagyszakállú orosz... — Mind az öten döbbenten néztek össze.

— Mit mond? — türelmetlenkedett a Herr Kapitán.

— Hogy bakot lőtt a kémjük.

— Micsoda? Kár tagadniuk. Fordítsa le, hogy a banditáknak nincs kegyelem. Felkötjük őket.

— Nagy baj van, barátaim... De azért ne essetek kétségbe — mondtam. Az emberek mereven néztek a szemembe.

Este ti? után eldobáltam a méhes mögül a dérlepte trágyát. A sziklák között előbukkant a sötéten tátongó rés. Óvatosan leereszkedtem a nyirkos sötétségbe, és meggyújtottam a karbidlámpást.

Lassan lépkedtem a gyér fényben. A lábam meg-megbicsaklott a csúszós köveken, melyek között vékony erecske csörgedezett. Vagy száz métert elég gyorsan haladtam előre, mert azon a szakaszon elég magas volt a tárna, de ahogyan távolodtam a bejárattól, úgy szűkült a folyosó is. Egyszerre csak a boltozat szép ívű kövezése is megszakadt, egyenetlenül kivájt részeken kellett tovább haladnom. Itt jóval alacsonyabb volt a tárna, és a mennyezetből éles kőhasábok meredeztek rám. Az akna valamikor a tizenhetedik század közepén készült, és az öregek elbeszélése szerint ebben a században már nem használták. Minthogy mindkét végén el volt födve, áporodott levegőjében alig lehetett lélegezni. Pedig igyekeznem kellett, mert az öt ember élete veszélyben forgott.

Már éjfél is elmúlt, de még ceak akkor értem el a kör alakúra vájt üreget. Ez a több évszázados kőterem eléggé tágas és vagy három méter magas volt. Valamikor talán pihenőnek használták a bányászok, vagy rejtekhelynek a betyárok, mert az alja körben űlőkeszerűen volt kiképezve. Az üreg közepén megrekedt a víz, áporodott tócsává alakulva. Itt ütöttek tanyát a bányapatkányok, és itt fészkeltek a denevérek. Jöttömre fel is rebbent néhány. Suhogva köröztek a fejem felett. Az egyik nekirepült a lámpásomnak, és hirtelen sötét lett. Megszeppentem. De csak később ijedtem meg igazán, amikor rádöbbentem, hogy nincs mivel meggyújtanom a lámpást. A sietségben valahol elvesztettem a gyufát. Majd elpítyeredtem. Éreztem, hogy ha elvesztem a fejem, pánikba esek, és ott pusztulok el. Senki meg sem tudja, hol leltem halálomat... Megindultam lassan, tapogatózva a sötétben. Egyre csak nyugtatgattam magam, hogy így Is kitalálok, hiszen már jártam a tárnában. Csakhogy az izgalom már befészkelte magát az idegdúcaimba, és lassan-lassan a hatalmába kerített. Kiütött rajtam a hideg