Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - FIGYELŐ - Szepesi Attila: Benkő Samu: Bolyai János vallomásai

„A magányos ember vallomásai ezek. Előre eltervezett rend nélkül keletkezett Írások; papírra vetésükkel az egyedüllét börtönéből keresett szabadulást és kapcsolatot a világgal az onnan kiszorult rendkívüli termékenységű elme.”

„Némi }ő vonalak egy ember életéből”

„A világot (mintegy 3 évesen) úgy képzeltem: mintha az ég boltozatos volna, s a határtalanul tovább nyúló s lefelé feneketlen földön állana, s azon fölül a mennyben... az istenek s angyalok laknának.” — e páratlanul személyes és szemléletes kép a legelső adalék, melyet gyermekkorára emlékezve Bolyai János papírra vet. Leghosszabban mégis tán a családi, rokoni szálak felfejtésénél, a család múltjának megrajzolásánál időz. A Bolyaiak „nehezen hajló, sarkából nem könnyen kiforduló természetű” emberek. Már e részben megfigyelhető az a hallatlanul szélsőséges szemlélet, ahogyan apját, a gigantikus férfit, élete nagy példáját szemléli. Se szeri, se száma a rajongó, ugyanakkor az elítélő, a kritikus megjegyzéseknek. „Atyám rendkívüli elmebeli tehetség”. „Nagy szerelmessége volt, bár erősen kímélte, konzerválta magát az erősebb, durvább ném- berekkel élésben, erővesztegetésre nézve.”(!) „Alig van párja atyámnak”. Már korán „volt irántam némi rossz vér benne”. „Irtózom a szellemi ezermesterektől”. „Szokott neve nőjétől — Bolyai János nevelőanyjáról van szó, Sz. A. — jenevad volt”. Érthető, hogy ez a hatalmas egyéniség, Bolyai Farkasé, mily erővel súlyosodott János ifjúkorára, érzékeny, kutató lelke fölé. Ha későbbi jegyzeteit, leveleit olvassuk, világossá válik, hogy ez az érzés, a gigász iránti rajongás, s a „fenevadtól” való szinte misztikus rettenet — mindezt a lélekelemzés apakomplexusnak mondaná — egész életére elkísérte, konzerválta benne a jelzett, mondhatni gyermeki állapotot. Súlyosbította mindezt, hogy apja egyúttal példakép, nevelő és vetélytárs is — az ő élete is a paralellákon siklott ki, mint egy levelében mondja —, ugyanakkor Jánosnak éreznie kellett, hogy minden nemes és gonosz indulat, melyet apjának tulajdonít, valójában benne is meggyökerezett. Téves volna azt hinni, hogy János önmagával kevésbé volt kegyetlen. „Van bennem is két fő és tetemes hiba — írja vázlatos Önéletrajzában —, az első s fő hiba az igen szerelmesség... Néha hónapokig, sőt évekig is mind tisztán (szűzen) éltem: időről időre mégis nem tudtam egészen meggyőzni a némberi báj ostromát... Másik hibám: a kővel hajtót kenyérrel hajtani nem találok.. . hanem a megbántóra meg szoktam haragunni, megmérgelődni, fölindulni, lobbanni.” Későbbi hírhedt párbajainak gyökere is itt, lobbanékony természetében keresendő. Bár magát ez ügyben mentegetni igyekszik, különös, hogy olykor szériában vívja a párbajokat — hol egy szépasszony, hol egy félreértett megjegyzés miatt — katonatársaival. Különcségére jellemző, hogy — miként azt a Bolyaival foglalkozó munkák szeretik kidomborítani — a párbaj-szünetekben hegedűjátékkal nyugtatta zaklatott idegeit. Az ifjúkor kalandja persze mindez, később némi röstellkedéssel emlékezik a bajvivások esztendeire: „Valóságos maradványai a vadabb és műveletlenebb időknek.”

Hosszú út vezet a főhercegi kegyben fürdő ifjú katonatiszttől a megkeseredett „magányos farkasig”, aki kszantippei házvezetőnőjével — viaskodásukban megismétlődik szinte Jánosnak apjával való örökös torzsalkodása-kibékülése — él magányosan, eltemetett, de újra és újra feléledő tudós-álmaival, s új műveiben (Tan, Üdvtan) a kiutat, a kollektív életet keresi: „Az elveszett, eredeti, vagy kezdetbeninél még sokkal szebb és gyönyörűbb, okos, művelt második paradicsomnak még a földöni megtalálását.” Az egykor legendás-erejű ifjú ekkorra már súlyos beteg. Nyavalyái lelki, idegi eredetűek. Nem nehéz meglátni, hogy első fizikai leromlása — „Lembergbe menve Besztercén a cholerát legelőbb kiállottam, gyenge lábon éreztem magam” — egybeesik az Appendix körüli huzavona időszakával, míg az újabb fizikai és pszichés válság az új remekmű, a Responsio visszautasításának idejére esik. Csodálnivaló hát lelki nagysága, mikor arról értekezik, hogy nincs semmi nagyravágyás, elismerésvágy benne. Valójában a sikertelenség vitte zsákutcába, s így válik érthetővé, hogy öregedve oly torz konklúziókig jut, mint „a szerelem teljes kiirtásának” gondolata, s mániákusan pöröl még holt atyjának emlékével is. Magányában, betegségében csak a „jövendőnek” hitt —• joggal.