Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Varga Imre: Négy vers
Varga Imre nem mondok halotti beszédet Jaj ezek a farkasok, ja] ezek az ordasok, szimatolnak, tutúlnak a temetőkben. Kaparják a földet, a sírokat felásnák, megbolygatják a Csontok Kertjét. Micsoda éhség zaklatja őket idáig; látom: remegő horpaszuk, hallom üvöltésük. Keményre sulykolta a tél a sírokat, hó födözi a sírokat, jég védi a sírokat; akartok jutni konchoz? Akartok kerülni kőlapon, fagyott földön át a Halotthoz? Zabálnátok Petőfi, Ady, Bartók, Csontváry, Fábry szívét? Ismerlek én: beéritek ti a csonttal. Tudom a neveteket: Ordasok! Ordasok! Ordasok! Nézzétek, amott iszonyú dörgéssel, az ég aljától csörömpölve, lángolva jő a tüzes koporsó. Alitok szUrke koszorúba és ordítástok fölfele száll. Vártok friss, kövér tetemet. A lángoló ravatal, megáll fölöttetek az izzó ravatal, döccen, talajt ér, ámultok úgye? Alitok riadtan, elfutni készen, ó ti híresek, rettenthetetlenek. Várjatok még. Nézzétek a csodát! Maradjatok, hullazabálók. Csikordul, s felpattan a koporsófedél, ámuljatok: fölül a Férfi. Felül, lábára áll- Agya a koporsó, lángolva tovahussan. Riadalom újfent, félnek a szürkék. Ismerlek én, tudom neveteket: csikaszok, kurvák, halottszagra gyülekezők. Ordasok! Ordasok! Gyávák! Ordasok! A falkavezér félreejtett fejjel figyel, remegő pofával. Ordasok, mondja az ember. Villámló bárdot, tart kezében fehér márványkeresztet. Lesúnyja fejét, hátrál a vezér. Nyomában a többi. Ordasok! Ordasok! Menekülnek, kerítés-résen, kapun át. Hagyják nyomukat a hóban, félelem vezette kéz betűi a papírlapon. Szél kel, örvénylik a hó, a nyomokat betakarja. Tiszta, szűz újra a Kert. Áll a férfi a parcellák között — és hallgat. Befele szól; látjátok feleim: az ordasok, a szürkék. a teremtés krónikása Nézed az eget, vérerekkel átszőtt hártya fölöttünk. Magáról mit sem tudva még moccan a picinyke haza, rúg lábával, elrebbent egy csillagot helyéből. Magzatvíz locsolja a kőházakat; tengermélyi táj, neonlámpák kék, piros, zöld, sárga korallállatai. Rándul a csecsemő, erdő üt ki bőre alól, körme helyén, tíz körinöcskéje helyén egy rebbenésig tartó évmilliárd alatt keletkeznek, s nagykorúvá válnak a Tátrák. Szeme tengerré tágul arcában: .. . uralja az óceán, betölti már a test kétharmadát. A partokon haj és szőrzet, kilobog a földből. A porszem a bezárt öklöcskében hatalmas bolygóvá dagad — megéled. Mozdul a méhben a magzat, kibukna már. Tapadna kis szájával a Holdra, kortyolná a kozmosz tejét. A fogantatások, vajúdások és szülések éje van ma. A krónikást, aki aggódva jelzi a perceket, íme, lássátok őt: Homlokcsonttól homlokcsontig a teret esőfelhő futja át; a jelenség amilyen váratlanul jött, ugyanily gyorsan tovatűnik. Ámde a gyors zivatar elég ahhoz, hogy a magasból alázúdoló eső lehűtse az agy átforrósodott szikláit. A ge- nézis lidérces recsegése, pattogása, ropogása. Meghasadtak kövek, sziklák szakadtak, törtek. Majd a robaj, az alázúduló kövek görgése, észvesztő lavina. A párát, a szikláról — mit is mondok! — az agyról felgomolygó vízgőzt látnotok kellett volna! Forgó, hömpölygő, pillanatonként alakot váltó köd-mobil. E furcsa köd-szoborban, a súlytalan fehér szoborban, forogtak az épületek, egymásba tévedtek az utcák, a házak kizúdultak ablakaikon át az űrbe. Kavarogtak járókelők, virágok, autók, kerti padok. Egy villamos mint pihe lengett alá. Ugyanígy a többi dolgok, fölforogtak; lehajlott a föld, megvéko- nyult, a tárgyak támaszték nélkül a levegőben. A fogantatás, a vajúdás, a szerelem éje van most. A lány, aki mellettem az ágyon, aki alszik, teste zárjait feltöri az álom. Megnyílik lassan, feltárul. Kiemelem szívét — piros gyermeklovat — megpaskolom, fusson a mezőbe, rétjeire az újszülött hazának.
