Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

az őrmester kezében szépen, szabályosan felkerepel a géppisztoly — egy sorozat — még egy sorozat — Tivadar vaktában hátra pillantott, és látta, hogy az őrmester terpeszállásban, kissé előre döntött felső testtel, minden kapkodó sietség nélkül, mintha csak valami szép, nyugodt, kellemes, békés hadgyakorlaton tenné, szabályszerűen és megfontoltan fedezi az ő menekülését.

Ez történt annak az utolsó rajtaütésnek a végén, amelyből már csak ő és az őrmester kerültek ki élve, de akkor derült ki, hogy az őrmester a két német altiszttel folytatott szórakozás közben sebet kapott az oldalába, s ezért később időnkint vért köpött.

A seb eleinte jelentéktelennek látszott: a lövés ferdén hatolt be, vagy a golyó csúszhatott el a bordák között, s a hátsó bordák közt simán távozott. Szép, szerencsés sebnek látszott: Tivadar, ahogyan tudta, bekötözte, s az őrmester kezdetben szemlátomást büszke volt a sebesülésére. Éppen ezért a saját lábán óhajtotta folytatni az utat, s miután a seb alig vérzett, Tivadar nem erősködött. A vállára vette az őrmester géppisztolyát, kenyérzsákját, s így bandukoltak tovább, immár minden sietség nélkül, az egyre sűrűsödő és hűvösödő esti szürkületben.

A leszálló sötétség eleinte újult bizakodással és reménykedéssel töltötte el őket, de később a fejük fölé kúszott a hold, s miközben bevilágította előttük a vadcsapást, az őrmester időnkint meg-megállt, s a hold bágyadt, ezüstös fényénél pirosán habzó nyálat kezdett köpni. Aztán vagy három óra hosszat pihentek, sőtT szorosan egymáshoz préselődve, fagyoskódva, aludtak is, de már ez sem segített: az őrmester lázasan, hörögve, zihálva lélegzett, s amikor Tivadar engedett az őrmester unszolásának, s ismét útnak eredtek, az őrmesternek egyre sűrűbben meg kellett állania, s amikor köpött, a nyálában is egyre sűrűbb lett a vér. Ettől kezdve az őrmester Tivadar nyakába csimpaszkodva botorkált tovább, az utolsó néhány kilométert pedig már eszméletlenül, és Tivadar hátán tette meg.

Az őrmester a hajnal pirosán lebegő órája előtt halt meg, s most ott hevert Tivadar mellett, az arcán Tivadar féltve őrzött fehér zsebkendőjével. Tivadar pedig ott ült a halott őrmester felett, és arra gondolt, hogy ha megfelelő időt bocsátottak volna rendelkezésére, talán még meg is szerette volna az őrmestert, akinek már a nagyapja is nép- fölkelő volt, az apja pedig főtörzsőrmesterként vett részt a nagy háborúban.

Valahol a közelben pajzán kedvű rigók közölték egymással kurjongatva az élet említésre méltó eseményeit, danájukba időnkint egy sértődött szarka házsártos okvetet- lenkedése is beleszólt, a sütkérező pillangó pedig úgy tett, mintha Tivadar jövőjén tűnődne, s ennél sürgősebb dolga soha nem is lett volna.

Tivadar azonban már nem tűnődött különösebben a tulajdon jövője felett. Az utóbbi órákban mindössze annyit tett, hogy a halott őrmester vonszolva, lejebb ereszkedett az erdők kétes biztonságából, és most az alant húzódó, kihalt országutat figyelte. Elhatározta, hogy feladja a harcot és várakozó álláspontra helyezkedik. Esetleg csatlakozik valamilyen megbízhatónak látszó alakulathoz, ha ugyan akad még ilyen ebben az istenverte, felfordult világban. Mindegy, gondolta borúsan, valahova csatlakozni kell. A partizánokhoz való csatlakozás lehetőségét alaposan elpuskázták szegény, önkívületig hajszolt, immár halott étnberei, gondolta minden keserűség nélkül, ez az út tehát bezárult. Egyedül mihez kezdjen a partizánoknál? A századát az utolsó szál emberig elvesztette — amiért hadbíróság jár, gondolta mellékesen és lendületesen kiköpött, az a bizonyos különbéke és csak toronyiránt haza pedig, amiért az emberei olyan megszállott hittel a fűbe haraptak, már eleve marhaság volt.

— Marhaság! — kiáltotta hangosan, aminek azonban mindössze annyi eredménye lett, hogy a pillangó egy pillanatra abbahagyta a napfürdőzést, és riadtan meglebben- tette a szárnyát.

— Marhaság — ismételte meg csendesebben. — A háborút nem lehet kiábrándult kíilönbékékkel megszüntetni. A háborút nem öli meg, nem tapossa el, ha az ember elfásultan kiáll a sorból, leveti az egyenruhát, megbújik az otthoni diófaszekrény almaillatú eresze alatt, és másokra bízza a többit. A tétlenség nem végez a háborúval. Ezt azonban előbb kellett volna íratlan napiparancsba foglalni, mormolta keserűen, és újra az erdőkben szanaszét heverő üveges szemű, halott embereire és az őrmesterre gondolt.

A pillangó újra megrebbentette a szárnyát. Valahol Tivadar háta mögött gally roppant, a bokrok közül halk neszezés hallatszott, valami súrolta a száraz leveleket.