Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

az őrmester kezében szépen, szabályosan felkerepel a géppisztoly — egy sorozat — még egy sorozat — Tivadar vaktában hátra pillantott, és látta, hogy az őrmester ter­peszállásban, kissé előre döntött felső testtel, minden kapkodó sietség nélkül, mintha csak valami szép, nyugodt, kellemes, békés hadgyakorlaton tenné, szabályszerűen és megfontoltan fedezi az ő menekülését. Ez történt annak az utolsó rajtaütésnek a végén, amelyből már csak ő és az őrmes­ter kerültek ki élve, de akkor derült ki, hogy az őrmester a két német altiszttel foly­tatott szórakozás közben sebet kapott az oldalába, s ezért később időnkint vért köpött. A seb eleinte jelentéktelennek látszott: a lövés ferdén hatolt be, vagy a golyó csúsz­hatott el a bordák között, s a hátsó bordák közt simán távozott. Szép, szerencsés seb­nek látszott: Tivadar, ahogyan tudta, bekötözte, s az őrmester kezdetben szemlátomást büszke volt a sebesülésére. Éppen ezért a saját lábán óhajtotta folytatni az utat, s mi­után a seb alig vérzett, Tivadar nem erősködött. A vállára vette az őrmester géppiszto­lyát, kenyérzsákját, s így bandukoltak tovább, immár minden sietség nélkül, az egyre sűrűsödő és hűvösödő esti szürkületben. A leszálló sötétség eleinte újult bizakodással és reménykedéssel töltötte el őket, de később a fejük fölé kúszott a hold, s miközben bevilágította előttük a vadcsapást, az őrmester időnkint meg-megállt, s a hold bágyadt, ezüstös fényénél pirosán habzó nyálat kezdett köpni. Aztán vagy három óra hosszat pihentek, sőtT szorosan egymáshoz préselődve, fagyoskódva, aludtak is, de már ez sem segített: az őrmester lázasan, hö­rögve, zihálva lélegzett, s amikor Tivadar engedett az őrmester unszolásának, s ismét útnak eredtek, az őrmesternek egyre sűrűbben meg kellett állania, s amikor köpött, a nyálában is egyre sűrűbb lett a vér. Ettől kezdve az őrmester Tivadar nyakába csimpaszkodva botorkált tovább, az utolsó néhány kilométert pedig már eszméletlenül, és Tivadar hátán tette meg. Az őrmester a hajnal pirosán lebegő órája előtt halt meg, s most ott hevert Tivadar mellett, az arcán Tivadar féltve őrzött fehér zsebkendőjével. Tivadar pedig ott ült a halott őrmester felett, és arra gondolt, hogy ha megfelelő időt bocsátottak volna rendel­kezésére, talán még meg is szerette volna az őrmestert, akinek már a nagyapja is nép- fölkelő volt, az apja pedig főtörzsőrmesterként vett részt a nagy háborúban. Valahol a közelben pajzán kedvű rigók közölték egymással kurjongatva az élet említésre méltó eseményeit, danájukba időnkint egy sértődött szarka házsártos okvetet- lenkedése is beleszólt, a sütkérező pillangó pedig úgy tett, mintha Tivadar jövőjén tűnődne, s ennél sürgősebb dolga soha nem is lett volna. Tivadar azonban már nem tűnődött különösebben a tulajdon jövője felett. Az utóbbi órákban mindössze annyit tett, hogy a halott őrmester vonszolva, lejebb ereszkedett az erdők kétes biztonságából, és most az alant húzódó, kihalt országutat figyelte. Elhatá­rozta, hogy feladja a harcot és várakozó álláspontra helyezkedik. Esetleg csatlakozik valamilyen megbízhatónak látszó alakulathoz, ha ugyan akad még ilyen ebben az istenverte, felfordult világban. Mindegy, gondolta borúsan, valahova csatlakozni kell. A partizánokhoz való csatlakozás lehetőségét alaposan elpuskázták szegény, önkívületig hajszolt, immár halott étnberei, gondolta minden keserűség nélkül, ez az út tehát bezá­rult. Egyedül mihez kezdjen a partizánoknál? A századát az utolsó szál emberig elvesz­tette — amiért hadbíróság jár, gondolta mellékesen és lendületesen kiköpött, az a bizo­nyos különbéke és csak toronyiránt haza pedig, amiért az emberei olyan megszállott hittel a fűbe haraptak, már eleve marhaság volt. — Marhaság! — kiáltotta hangosan, aminek azonban mindössze annyi eredménye lett, hogy a pillangó egy pillanatra abbahagyta a napfürdőzést, és riadtan meglebben- tette a szárnyát. — Marhaság — ismételte meg csendesebben. — A háborút nem lehet kiábrándult kíilönbékékkel megszüntetni. A háborút nem öli meg, nem tapossa el, ha az ember elfásultan kiáll a sorból, leveti az egyenruhát, megbújik az otthoni diófaszekrény almaillatú eresze alatt, és másokra bízza a többit. A tétlenség nem végez a háborúval. Ezt azonban előbb kellett volna íratlan napiparancsba foglalni, mormolta keserűen, és újra az erdőkben szanaszét heverő üveges szemű, halott embereire és az őrmesterre gondolt. A pillangó újra megrebbentette a szárnyát. Valahol Tivadar háta mögött gally rop­pant, a bokrok közül halk neszezés hallatszott, valami súrolta a száraz leveleket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom