Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

Tivadar megragadta a halott őrmester géppisztolyát. — Vagy a fritzek, vagy a partizánok — idézte hangtalanul a halott karpaszományos szavait, és kibiztosította a pisztolyt. Óvatosan, nesztelenül a könyökére fordult, a fűhöz lapult, éles pillantással szemügyre vette az erdőszéli bokrokat. Várt.

De csak egy kóbor kutya volt.

Nem is volt kóbor kutya, csak elkóborolt. Gyönyörűen fejlett, hatalmas, fekete farkaskutya volt, nyakörves, jól tartott, értelmes szemű állat.

Hadikutya, gondolta Álom Tivadar. Talán nem is kóborolt el, gondolta elszoruló torokkal, talán a fritzekhez tartozik, talán a fritzek felderítő kutyája.

A kutya az erdő szélén, mintegy tíz méternyire Tivadartól és a halott őrmestertől megtorpant, négy lábát megfeszítette, és szemét Tivadarra szegezve, halkan felmordult. Mély, öblös hangja volt, Tivadar szinte látni vélte, ahogyan a mordulás felbugyborékol az állat torkán. De a mordulást nem követte ugatás, és az erdő is néma maradt az állat háta mögött.

Tivadar halkan rápisszentett. A kutya feleletül kurtán megcsóválta a farkát, s jól látszott, amint a lábai feszültsége felenged. De még mindig nem voltak tisztában egymással: a kutya kísérletképpen eltátotta a torkát és bizonytalan zavarában kiadós ásítást színlelt.

Tivadar hívogatni kezdte.

A kutya óvatosan megindult feléje, de a bundája remegésén látszott, hogy türelmetlen, s alig győzi kivárni az emberkéz érintését.

Nos, majd mindjárt meglátjuk, mire érdemesíthetjük egymást, gondolta Tivadar megelégedetten, de fél szemmel még egyre feszülten az erdőt fürkészve. Mindjárt meglátjuk, mormolta még egyszer, és lassan fél térdre emelkedett.

— Feküdj! — kiáltott rá ekkor Tivadar szigorúan, s gyors mozdulattal a vállához rántotta a géppisztolyt. De nyomban látta, hogy a mozdulat fölösleges volt; a kutya tökéletesen tisztában volt a puska és a géppisztoly rendeltetésével és a vezényszó hangsúlyával is. Mozdulatlanul lapult a dércsípte fűben, a füle és a farka mozdulatlanná merevedett.

Tivadar kísérletképpen a fák koronája fölé küldött egy egyes lövést.

A kutyának a füle sem rezdült, fejét a földhöz szorította, türelmesen várt, csak okosan fénylő szeme árulta el izgatottságát.

— Ezzel tehát rendben lennénk — bólintott Tivadar. — De azért egy cseppet se bízd el magad — intette a kutyát —, ne képzelődj: korántsem rád voltam kíváncsi.

Újra a magasba irányította a géppisztoly csövét, újabb próbaképpen újra lenyomta a billentyűt, s a változatosság kedvéért ezúttal rászánt egy kurta sorozatot.

Az erdő nem válaszolt.

— Na jó — bólintott Tivadar —, most már ide jöhetsz. — Hozzám! — reccsent rá a kutyára, s az eb abban a pillanatban talpra szökkent. Heves nekiiramodással indult meg Tivadar felé, de félúton ismét megtorpant, behúzott farokkal elkanyarodott, aztán oldalozva, kúszva a halott őrmester felé került. A torkát rövid, kétségbeesett mordulá- sok hagyták el, de ebbe a morgásba most fájdalom és sajgó panasz vegyült, s az állat gyönyörű szőre felborzolódott az iszonyattól. Aztán óvatosan megszagolgatta a halott őrmester bakancsát, majd lesunyta a fülét, és ahogyan odakúszott, változatlanul hason, most néhány lépésnyire hátrafele kúszott.

Aztán váratlanul talpra ugrott és fürge iramodással, farkcsóválva Tivadar mellett termett.

Tivadar újra bólintott: ez a kutya ismerte a halált, és ismerte az emberi élet értékét is.

Tivadar megveregette az állat izmos nyakát. — Maradhatsz — mondta. — És ne félj tőle — intett a halott őrmester felé —, a... hogy is mondjam csak... — nagyot nyelt, de aztán elszántan, dacosan befejezte: — a barátom volt. . . Halott — mondta fölöslegesen, és egy váratlan, forró érzelemhullám hatására a melléhez ölelte a kutya fejét.

— Szervusz, kutya — mondta csendesen. — Nem tudom, honnan jöttél, nem tudom, hogyan keveredtél ide, nem tudom ki vagy. Habár, ha jól sejtem, te is fritz vagy. Német hadikutya vagy, ne tagadd. — Ezzel figyelmesen szemügyre vette az állat nyakörvét, noha már előre tudta, hogy semmit sem fog találni: a németek az első vonalban rendszerint lecsatolták a kutyák nyakörvéről az alakulatot és a kutya nevét feltüntető fémlapocskát. — Mindegy — legyintett Tivadar —, értelmes lény vagy, és nem hiszem,