Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke
ményteljes emberi fa] értelmesebb részét, részint — az a két mocsok azóta már régen leadta a drótot a mi kis különbékénkről. Nincs vesztegetni való időnk. Indulás! Lódítsd fel az embereket: a tiéd a vezénylés joga — egyelőre ennyi a jutalmad. A karpaszományos boldogan elvigyorodott. — Uraim — rikkantotta harsányan —, a békész pihenőnek vége! Előre, újabb békész pihenők felé! Csakhogy utóbb kiderült, hogy az előttük elterülő erdők nem is annyira elhagyatottak, mint ahogyan remélték, és a további békés pihenőknek befellegzett. Útközben legalább ötször szétugrasztották őket, az éjszakát, létszámban már erősen megfogyatkozva, egy nyirkos talajú irtvány-erdőben töltötték, hátukat a mohos fatörzseknek támasztva, dideregve, egyhelyben ülve bóbiskoltak el, markukban száraz kenyérdarabokat szorongatva, mert már annyi erejük sem volt, hogy a sivár falatokat végigruajszolják. Másnap már kora hajnalban újra talpon voltak, újabb csapdákat kerültek ki, s az elcsigázott felderitők minden megfeszített igyekezete ellenére újabb csapdákba keveredtek; egy ízben szabályos ütközetet kellett vívniuk egy halálfejes Wehrmacht különítménnyel, amely a jelek szerint tökéletesen tisztában volt a megváltozott hadihelyzettel és Tivadar megfogyatkozott századának mei: 'tirányával, mert az előző összecsapásoktól eltérően, minden külön értesítés, figyelme' etés vagy felszólítás nélkül egyszerűen tüzet nyitott rájuk. Ez meglehetősen kelleinei i.-n újítás volt, mert az addigi találkozások alkalmával általában azonnali megad.sia, fegyverletételre való harsány felszólítás, Halt! Hände hoch! volt a bevezető szózat, csak aztán kezdték lőni őkiet, s az emberek hovatovább kezdtek mentbetel lenül p'keseredni. Később ismét rájuk mosolygott a szerencse; dél felé egy erdő szélén majorra bukkantak, ahol végre újra megpihentek, s mi több, a major asszonynépe megértően és barátsággal fogadta őket: nagy kondér főtt krumplit és fejenkint egy csupor friss tejet kaptak. Az asszonyok, miután szót értettek az emberekkel, félreérthetetlenül arra noszogatták őket, hogy csatlakozzanak a partizánokhoz, sőt, azt sem titkolták, hogy hajlandók lennének ebben segítségükre lenni. De az emberek többsége nem akart kötélnek állni. Haza! — ez volt a bűvös jelszó, egyéb nem érdekelte őket. Tivadar tudta, hogy ez marhaság, de annyi sóvár, vad vágyakozással szemben tehetetlennek bizonyult. Az asszonyok sem erősködtek tovább, s ők folytatták esztelen útjukat, újabb bizonytalan erdőségek felé. Aztán, amikor újabb verejtékes órák után, kezdték újra biztonságban érezni magukat, a fák közül váratlanul heves géppisztoly-sorozat kerepelt fel, és a karpaszományos arccal a földre bukott Tivadar oldalán. Az erdő sűrűjéből torokhangú német üvöltözés tört fel, s a karpaszományos vért bugyborékolva, bocsánatkérő mosollyal suttogta: — Vagy a fritzek, vagy a partizánok ... Megmondtam előre, ész így isz lett... A karpaszományos aztán többet már nem szólt: a karpaszományos meghalt, és Tivadar örült, hogy a karpaszományos így halt meg, s halálba süketülő dobhártyája már nem ért rá közölni vele, hogy nem a partizánok voltak, hanem a gyűlölt fritzek... Mert a karpaszományos valóban mindvégig ezt hajtogatta az utolsó órák során: — Vagy a fritzek kapnak el, vagy a partizánok... Ész iszten tudja, akkor én már inkább a partizánokat választanám... — Ezt hajtogatta a karpaszományos, amíg élt, s mialatt a néma fák között botorkáltak, de Tivadar ezen már nem ért rá hosszan töprengeni, mert az emberek között a váratlan rajtaütés következtében pánik tört ki: voltak, akik géppisztolyt, puskát elhajítva, magasba emelt karral, őrjöngő „nicht sísz, kamerád, nicht sísz!” kiáltásokkal nekirohantak az erdőnek, és voltak, akik káromkodva és újra káromkodva töltötték meg újra meg újra a puskájukat vagy a géppisztolyukat, és töltés közben hemperedtek át véres fejjel vagy véres lyukkal a mellükben vagy a hasukban az oldalukra, az örök nyugalmú fák és a hallgatag bokrok alá. Ez történt az utolsó rajtaütés alkalmával, és ebből a rajtaütésből már nem volt menekvés. Legalábbis Tivadar így gondolta. Már amennyire még képes volt gondolkodni, amikor a szemébe csorgó csípős verejtéken át megpillantotta a két feléje rohanó sisakos, revolveres német altisztet, és kábán búcsúzni készült az élettől, fáktól, bokroktól és a feje fölött keringő, felriasztott madaraktól. Ám ekkor tisztán és világosan meghallotta maga mögött az őrmester furcsán nyugodt, valósággal udvariasan figyelmeztető hangját: — Jobbra, hadnagy úr! Jobbra ugorjon! Tivadar, mintegy akarata ellenére, ösztönösen engedelmeskedve a józan, világos hangnak, ugrott. Aztán újra ugrott, aztán, mint egy kábult álomban, meghallotta, hogy
