Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)
Az emberei megelőzték a parancsot és a parancsnokukat is. Az út széléig csúsznak, s onnan lőnek abba az irányba, ahol a dörrenések hangját vélték hallani. A földhöz lapulva vaktában lőnek. A tüzes ólom hasítja a levegőt, de emberben nem tehet kárt. Nem ismerik a fedezékeinket. Az egyszerre kihalt faluban egy árva lélek sem mutatkozik, és mégis hol innen, hol onnan csattan fel egy-egy lövés. Az őrnagy sortüzet parancsol. Célozás nélkül meghúzzák a ravaszt, mert a célpont ismeretlen. A dörrenéseket követő üres pillanatokban felugranak, és futnak ki a faluból. Itt mi várunk rájuk. Már erősen sötétedik, csak a lendületesen mozgó árnyalakokat látjuk. Amikor elhagyják az utolsó házikókat, az út mindkét oldaláról megszólaltatjuk a puskákat. A csendőrök a pillanat töredéke alatt hasra vágódnak. A pinceablakokból a célt nemigen látjuk, de tűz alatt tartjuk az utat. Petrovaj Misának adogatom a golyóbisokat, és Mihail barátom szorgalmasan huzigálja a ravaszt. A csendőrök is tüzelnek, lyukakkal lövik tele a faluszéli házak falait. — Add már! — sürget Petrovaj. Az öklömet nyomom nyitott tenyerébe. — Csak ez maradt — mondom, és utána csak lessük a ránk szakadt lilás sötétséget. Még egy-két éles csattanás, és ráülepszik a falura a sejtelmes csend. Elfogyott a töltényünk, de a csendőr ezt nem tudhatja. Azt gondolhatják, a támadásukat várjuk, hogy betörjenek a faluba, s akkor könnyű prédaként vehetnénk célba őket. Ha sejtenék is, hogy üres a puskacső, akkor sem merészkednének most vissza. Feltápászkodnak, és nyúlként futnak Certižné irányába. Kijövünk a rejtekhelyünkről, s az út széléről nézünk utánuk, míg bele nem olvadnak a sötétségbe. A faluból motorbúgás hallatszik. A két teherautó száguld a csendőrök után. Nincs rá időnk, hogy újabb torlaszt emeljünk. Klsebb-nagyobb köveket kapunk fel, és mindkét oldalról bezúzzuk a kocsik vezetőfülkéjének ablakait. Alighogy ránk köszönt a hajnal, autók bődületes búgása ébreszti fel a falut. Az egyik csendőrrel megrakott teherautó követi a másikat. Certižnén gyülekeznek. Kétszáznegyven egyenruhást vezényeltek ide. Bratislavából megérkezett Blaho csendőralezredes is, és Strichavka őrnaggyal beszéli meg, hogy mit kezdjenek a lázadó rendbontókkal. Kihajtsák Certižné és Habura egész népét? Mert bűnös az egész falu. Martinka úr, a košicei kerületi ügyész a segítségükre siet: Tartóztassák le a tetteseket, ideiglenesen helyezzék el őket a medzilaboreci járási bíróság fogdájában és más helyiségeiben, onnan pedig szállítsák őket Košicére, mert feltételezhető, hogy a lázadás felütheti fejét a környékbeli falvakban is, és megtámadhatnák a laborci bíróság épületét a foglyok kiszabadítása érdekében. A járási főnök is kiadja utasítását: Attól tartva, hogy további rendbontásokra kerülhet sor, ha folytatnánk a végrehajtásokat, ezért bizonytalan időre elrendelem az árverezések elhalasztását, amíg nyugalom nem lesz Certižnén és Haburán, valamint a környékbeli falvakban (Kalinov, Výdraň, Palota, Vý- rava, Világy és Zbojňa), ahol a végrehajtások miatt szintén várható a rendbontás... Tizenötödikén nemcsak Haburát és Certižnét szállják meg a csendőrök a szó szoros értelmében, hanem Kalinov és Borov községeket is. Egy újabb kőzivatar már nem segíthetne rajtunk. Dugdossák is az emberek a puskáikat, többen a szénaboglyák tövében ássák el nagy sietve. És másnap, március tizenhatodikén a hatalom emberei megkezdik az embervadászatot. Viszik a férfiakat, a legényeket. A házakból kitódulnak az asszonyok, a gyerekek. A csendőrök visszaszorítják őket. Dimun Mária a fiát rángatná vissza, de a csendőr nem engedi. Követ dob az egyenruhásra, így lefogják őt is és a fiával együtt elhurcolják ... Már esteledik, és hozzánk még nem értek el. A kis konyhaablaknál állok, és nézek ki az utcára. — Jaj, mi lesz velünk?! — sír fel a sarokban gubbasztó idős édesanyám. Ahányan csak vagyunk, a konyhában szorongunk. Júlia húgom, Nyikoláj testvérem és az én családom. Olyan sokan vagyunk, hogy egymás lehelletét szívjuk magunkba. A gyerekeket a szobába küldjük, és hallgatjuk édesanyánk jajgatását. — Még tehetetlenek vagyunk, mint a hátára esett bogár — mondom. Tegnap még reménykedtünk, amikor csak cirkált a csendőr a házaink előtt. De ma? ... A szuronyok meghasogatják a reményt, s félelmet terjesztenek. Ez a legnagyobb bűn, ami csak létezhet a világon. Az erőszak, a félelemkeltés, amikor a hang is beléd szorul, ős végül rákényszerítenek arra, hogy annak adj igazat, aki ellen eddig
