Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)

szót emeltél. És megkövetelik tőled, hogy térdre ess előttük, bár igazad van. Amikor beszorítanak a kuckódba, oda az igazságod, mert nem bizonyíthatod senki előtt, hogy neked van igazad, és nem annak, aki egy másik igazság nevében fegyvert emel rád! Most kellene kirohannunk, hogy kiűzzük a faluból az erőszakot! A halálba rohannánk. Sokan vannak. De mi még így is többen vagyunk! De a félelem, a riadtság a lelkekben lappang. Ha kifutnék az utcára és megereszteném a hangom: Hurrá a csendőrökre! — talán még meg is köveznének engem. Hiába tiltakozom magamban, nem, ez nem tör­ténhet meg, az ember nem lehet ilyen! Aki még tegnap nekem adott igazat, nem for­dulhat ellenem! Biztos vagy benne? Ha nem tartanál ilyesmitől, hogy is juthatott volna az eszedbe! Mert ki tudja, mivé változik az ember, amikor meghunyászkodik a félelmet keltő, a börtönnel fenyegető hatalom előtt?! Hogy saját magát mentse, mást ránt a bajba? Nem szabad, hogy ilyenek legyünk!... Most aztán igazán szükségünk lenne egy kis segítségre, jó tanácsra. Miért nem fut be most egy tapasztalt elvtárs, hogy eligazítson bennünket?! De honnan tudhatnák, hogy egyik napról a másikra ekkora baj szakad ránk?! Még mi sem sejtettük, hogy mit hoz a holnap. És messze vagyunk. Nagyon messze. Míg ideérnének, elvisznek bennünket! Magamban elismétlem a morgá­somat: Még tehetetlenek vagyunk, mint a hátára fordult bogár! Talán emiatt támadt az az érzésem, hogy valahol megrekedtem. Most kellene valamit tenni, cselekedni, de ködbe borul körülöttem minden. Csak a szenvedést érzem, és édesanyám jajongása fokozza a fájdalmamat. A szívemet marja, tépdesi minden jaja, minden kiszakadó sóhaja. — Nem loptatok! Sosem kellett nektek a másé, és mégis a börtönbe visznek benne­teket, mint a gyilkosokat! ... Jaj, istenem, az én fiaimat! ... Iszonyatot, rémületet kelt bennem is a börtön gondolata. A rácsok mögül lessem a fénylő napot, a kéklő eget? Egyszerű falusi vagyok, rémiszt a cella képe. De ugyan­akkor ágaskodik bennem az újabb tiltakozás. Nem vagy bűnös! Nem vagyunk bűnösek! Csak az igazságot keressük. De ez az ő szemükben nagy bűn! És most azt akarják, hogy fejet hajts előttük és bűnbánón beismerd, vétettél a rend ellen! Soha! — kiáltok fel magamban. Inkább élve nyúzzák le rólam a bőrt, de nem borulok térdre előttük! A rettenetes indulat szinte kifullaszt. Nem is mondom, inkább hörgőm: — Csak vigyenek, anyám, vigyenek! De megmutatom nekik! ... Mit mutathatok meg nekik? Azt, hogy milyen vagyok! Tépd ki a fát, ha tudodí Nincs annyi erőd, hogy gyökerestül kitépd a fát. Az ember nem változhat meg, bár­milyen vihar is érje. Legalábbis bízni szeretnék ebben, hogy ne azt hitessem el magam­mal: végleg elveszett az élet értelme, célja ... Édesanyám halkan felsikolt, amikor váratlanul belökik az ajtót. A gyors levegőáram­lat fellobbantja, megnyújtja a petróleumlámpa lángját. Nyolc morcos csendőr toppan be szűk konyhánkba. A hónuk alatt a puska, döfködik felénk a lámpafényben fel-fel- csillanó szuronyokat. Nyikoláj testvérem nagyobbik fia nem tudja visszatartani a gye­rekeket. Ök is beözönlenek a konyhába. A kicsinyek anyjuk szoknyáihoz bújva sírnak. A nagyobbak, akárcsak mi, az ajkukat összeszorítva meresztik a szemüket a csend­őrökre. Három családot egyszerre fel nem nyársalhatnak! Egyikük kezében nincs puska. Nagyon is jól ismerem őt, törzsőrmester, a helyi csendőrparancsnok. De úgy viselke­dik, mintha ő is idegen lenne, akár a többi idehozatott egyenruhás. Papirost húz ki a zsebéből és nagyképűn széthajtogatja. Látom a ceruzával írt neveket, a piros ceruzá­val aláhúzott neveket is. Ezek a veszedelmesek?! Sokkal több név van aláhúzva piros­sal, mint amennyi a kommunista falunkban. Valaki már „elszólhatta” magát. Ha nem beszélsz, ver a csendőr. Valakit már vertek az iskolában, mert a gyerekek hírül hozták, hogy börtönné változtatták az iskolaépületet, oda terelik össze az embereket. A verést nem mindenki bírja ki, és működni kezdett a piros ceruza. A törzsőrmester rápillant a papirosra, bizonyára a „szertartás” végett, mert igen jól tudja, hogy ki a kommunista elnök a faluban. — Mihail Túrok Hetes! — Mintha nem ismerne! — morgom. Rá se hederít a morgásomra, folytatja a felolvasást. — Nyikoláj Túrok Hetes! — Én! — húzza ki magát a testvérem. — Ifjabb Túrok Hetes!

Next

/
Oldalképek
Tartalom