Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Jakab István: Az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások rendszerezési és terminológiai kérdéseihez

Deme, Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról 35—6). Attól tehát, hogy egy nemzet nyelvét a nemzetiségek és mások is használják, még nyugodtan lehet azt nemzeti nyelv-nek nevezni. Az utóbbi esetben ugyanis arról van szó, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiség és a magyar nemzet között éppen a nyelv a közös, amely elsősorban a magyar nemzetre Jellemző, tehát a nemzetiség a nemzet nyelvét használja, jóllehet a használati szint tekintetében lehetnek különbségek. Az osztrákok és az amerikaiak esetében már egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mert egyik nemzet egy másiknak a nemzeti nyelvét használja (az osztrák a németét, az amerikai az angolét), de ez a problémát legfeljebb csak az általánosan érvényes megoldás szempontjából érinti, a mi esetünkben — a magyar nemzeti nyelvről lévén szó — különösebben nem befolyásolja a megoldást. Sőt talán nem is lenne ajánlatos általánosabb kategóriából kiindulni, mint a nemzeti nyelv, ugyanis az általános értelemben vett mai magyar nyelv kategória (itt mai magyar nyelv-en nem a szinkrón vizsgálat tárgyát, hanem az összefoglaló kategóriát értem) a magyar nemzetiségek nyelvhasználatának vizsgálatát is feltételezné, márpedig nem lehetünk biztosak abban, hogy ebben az esetben egységes rendszerezést tudnánk megalkotni. Deme László az utóbb említett könyvében több helyen rámutat arra, hogy a szlovákiai magyar nemzetiség jóformán két szinten aktív nyelvhasználatában: a legfelsőn, tehát a szépirodalom és a publicisztika szintjén, és a legalsón: a falusi közigazgatási és családias szinten. Erősen fejlesztésre szorul tehát itt az a változat, amelyet a müveit köznyelv műszóval nevez meg. Ez utóbbi úgyszólván hiányzik. Látjuk tehát, hogy nemcsak a diakrón és szinkrón vizsgálat feltételez, illetve eredményez más-más rendszerezést, hanem talán magának a jelenlegi nyelvállapotnak a vizsgálata is aszerint, hol vizsgáljuk a nyelvet, vagyis e tekintetben is lehetséges területi, illetve ezzel összefüggő nyelvhasználati eltérés. Legajánlatosabb ezért, ha a mai magyar nyelvre nézve megalkotott általános (pl. a leíró nyelvtankönyvek számára felhasználható J rendszerezéskor mégis a mai értelemben vett nemzeti nyelv kategóriát vesszük kiindulási alapul, illetve ezt a kifejezést használjuk összefoglaló megnevezésként.

De lássuk a további problémákat is! Az irodalmi nyelv, köznyelv, népnyelv terminusok használatának esetében nemcsak terminológiai kérdésről van szó, hanem egy kicsit többről. Mindenekelőtt arról, hogy régi, alaposan át nem gondolt rendszerezés szülte őket, amely szerint a magyar nyelvben e három kifejezés által megnevezett három réteget különböztethetünk meg. Persze arra jó ideig nemigen gondoltunk, hogy ezek a „rétegek” igen bonyolult viszonyban vannak egymással. Egy dolog kétségtelen

— s ezt már Benkő Loránd és Károly Sándor is megállapította —: a három terminus, illetve „réteg” tulajdonképpen két fő nyelvtípust rejt: az egységes, közös nyelvtípust (függetlenül attól, minek nevezzük majd) meg a nyelvjárásokat. Vitathatatlanul nyelvtípusok ezek, mégpedig egy önálló nyelvnek a belső típusai (nehogy a nyelvtlpus: type de langue terminussal téveszthető legyen, vö. Benkő, i. m. 32), hiszen egymástól mind nyelvtani rendszer, mind pedig szókészlet tekintetében különböznek, de nem olyan mértékben, hogy külön nyelveknek lehetne őket minősíteni. Semmiképpen sem tekinthető viszont külön-külön belső nyelvtípusnak az ún. irodalmi nyelv (akár a szépirodalom, akár az igényesebb írásbeliség [a szép-, tudományos, publicisztikai stb. irodalom] vagy akár a teljes nem nyelvjárási írásbeliség nyelvét jelenti is), és a beszélt nyelvnek a nem nyelvjárási változata (amelyet általában köznyelv-nek neveznek), mert külön-külön nem illik rájuk ez a kritérium, csak esetleg együttesen. Természetesen a nyelvjárások egyenként is egy-egy belső típusát alkotják a magyar nyelvnek, de mivel a belső típusok fejlettségi foka és használati hierarchiája tekintetében egymással általában egy szinten vannak, viszont a viszonylag- egységes és normatív nyelvtípusnak alatta helyezkednek el, helyesebb, ha két belső nyelvtípusról s a másodikon belül altípusokról beszélünk.

Látjuk tehát, hogy a három „réteg” csak két típust tesz ki; már csak az a kérdés, hogyan nevezzük meg őket. Inkább azokkal értek egyet, akik a nyelvjárásokat magukba foglaló belső nyelvtípus megnevezésére a népnyelv helyett a nyelvjárások műszót ajánlják, a népnyelv ugyanis — mint láttuk — félreértésre adhat okot.

Nehezebb kérdés az, melyik terminus lesz alkalmas az egységes, közös belső nyelvtípus megnevezésére: az irodalmi nyelv-e, a köznyelv-e, vagy esetleg egy harmadik. Azt ugyanis Török Gáborral (i. h.) és másokkal együtt én sem tartom helyesnek, hogy