Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Jakab István: Az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások rendszerezési és terminológiai kérdéseihez

a tankönyvek révén egyre jobban tért hóditó rendszerezések helyesen épültek fel a fogalomrendszer és terminológia tekintetében, illetve hűen tükrözik a mai magyar nyelv állapotát.

2. Vessünk egy pillantást az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások rendszerezést szempontból való hovatartozásának kérdésére és ezzel kapcsolatban összefoglaló megnevezésükre, majd szóljunk néhány szót az említett kategóriák fogalmának értelmezéséről, megjelenési formájának kérdéséről, végül nézzük meg a fontosabb rendszerezéseket!

A szakirodalom zöme, így az MMNyR. szerint is „a nyelv a műveltség és a nyelvhasználat csiszoltsága és köre szerint három nagy rétegre” tagolódik. „Noha ezek nem külön nyelvek, hanem csak a közös nyelv változatai, »rétegnyelveknek« is szokás őket nevezni” (i. m. I, 26). S a három nyelvi réteg: az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások. Régebben a nyelvjárások helyett a népnyelv műszót használták a harmadik réteg megnevezésére, de az utóbbi időben többen kerülik ezt, mert e műszó használata egyrészt azt a látszatot keltené, „hogy a »népnyelv« is olyan nagyjában egységes, egyetlen nyelvi változat”, mint az irodalmi nyelv és a köznyelv; „másrészt pedig azt, hogy a köznyelven beszélők nem tartoznak bele a nép fogalmába” (MMNyR. I, 28). Egy másik osztályozás szerint a népnyelv a nyelvjárásokon kívül a csoport- és rétegnyelveket is magába foglalja, rétegnyelv-en a zsargont értve (Szathmári István: A magyar stilisztika útja 448, 504). Benkő Loránd „Irodalmi nyelvünk fejlődésének főbb vonásairól” című előadásában az irodalmi nyelvet általában belső nyelvtípus-nak nevezi (AnyMűv. 221), de a nagyobb, összefogó kategóriaként szereplő nemzeti nyelvet is a belső nyelvtípus kifejezéssel jelöli (i. m. 222), s különböző táji nyelvtípusokról is beszél (i. m. 226). Deme László nyelvhasználati formának nevezi az irodalmi nyelvet, köznyelvet és a nyelvjárásokat (Nyelvművelésünk főbb kérdései 31, 33, 35 stb.). Szathmári István általában a nyelvváltozat névvel jelöli meg őket, de ugyanezt a műszót használja a szaknyelvekre és a zsargonra is; a rétegnyelv nála csak a zsargont jelöli (i. m. 425, 486, 488, 504). Egyes szerzőknél előfordul a nyelvi változat is, amely hol a tárgyalt értelemben, hol ’stílusváltozat’ jelentésben szerepel. Károly Sándor az egységes, közös típust (megnevezésére a köznyelv-et ajánlja) és a nyelvjárásokat nyelvrétegnek nevezi (a kettő közötti átmenet a regionális köznyelv). Rendszerezésében az egységes típust és a nyelvjárásokat mint nyelvtípusokat szerepelteti (i. m. 393—8).

E futólagos áttekintés során is meggyőződhettünk a terminusok sokféleségéről. Ez a sokféleség pedig nem bizonyíthat mást, mint azt, hogy az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások hovatartozásának meghatározásában sem vagyunk egységesek: nem egyértelmű szakirodalmunkban, hogy milyen fő fogalomhoz tartoznak az említett fogalmak, tehát nincs valami rendben a rendszerezés szempontjaival.

A másik nagy akadálya az egységes rendszer kialakításának az a körülmény, hogy nem értelmezzük egységesen magukat a szóban forgó fogalmakat sem. Az irodalmi nyelv kifejezés értelmezése kérdésében a Mészöly és Pais között keletkezett emlékezetes kongresszusi vita két, sőt több táborra osztotta a szakembereket abban a tekintetben, hogy csak a ’szépirodalom nyelve’ vagy más, tágabb értelmezésben használják-e ezt a műszót. Ez a tágabb értelmezés meglehetősen sokféle. Egyesek szerint az irodalmi nyelv kifejezés a közös, egységes magyar nyelvtípust jelöli (nem téve különbséget írott és beszélt megjelenési forma között). Mások szerint szintén az egységes magyar nyelvtípus egészét kell rajta érteni, de a „beszélt változatát” a köznyelv műszóval külön is megjelölik, tehát végeredményben az egységes nyelvtípus teljes írott változatát jelenti. Többek szerint az irodalmi nyelv az igényesebb írásbeliség (a szépirodalom, tudományos, publicisztikai stb. irodalom) nyelve.

A köznyelv műszót sem értelmezik egységesen. Láttuk a cikk elején, hogy Benkő Loránd az említett nyelvtankönyvben a ’közös magyar nyelv’, ’egységes magyar nyelv' jelentésben használja, tehát tulajdonképpen az egységes magyar nyelvtípust nevezi meg vele. Károly Sándor is csatlakozik ehhez a felfogáshoz (i. m. 397). Benkőnek az újabb felfogása szerint a köznyelv a nemzeti nyelvnek mint az egységes magyar nyelvtípusnak a beszélt megjelenési formája (az írott megjelenési formája az irodalmi nyelv;

— i. m. 228), mások szerint — mint fentebb is utaltunk erre — az irodalmi nyelvnek mint az egységes nyelvtípusnak a beszélt változata (e két utóbbi felfogás a köznyelv lényegét illetően azonos, csak a hovatartozását illetően tér el egymástól), de nem