Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Sellyei József: Szeretek szántani
és visszahatott a parasztvidékre is. Úgy látszott akkor, hogy csak az megy tönkre, akinek a dolgozás nem esik Ínyére. Kocsmázók voltak, és a földjük elcsúszott. • Ml volt ez az eset? Betegségnek tartom az ősök viselt dolgait: a tönkremenéseket. Rosszul épített épület romjai voltak ők. Magyarázzam meg? Mit? Kinek? Beszélek, jól tudom, miért. Bizonyosság az, hogy öregapám, a minden oldalon való haszonért szorító munkával megduplázta vagyonát, amit örökölt, mégis hiába: apámnak már csak két lova volt, nekem egy van, mert az a tőke csak fogyni képes és nem növekedni. Hiába volt az apám és mellette mi ketten, a fiai, akik összeölelkeztünk a földdel, mert akartunk valamit — csak tartani azt a valamit, ami volt, a földet, a barázdákat. Mit értünk el? A semmit. Az életünk csak ballag, és nem ígér semmit. Mi az, amiről beszélek? Az a bizonyosság, hogy öregapámnak négy lova volt, apámnak kettő, nekem egy van. És zengő melódiával énekel bennem a kérdés, hogy mit hagyok az ivadékomnak. Nemzőimet látom, akiket ugyanaz a gondolat kisértett, mint engem, és ők menekülni akarva kerestek utakat. Öregapám a magától megvont falatok és örömök árán megduplázta a holdjai számát, de csak az örömtől menekült, nem az ivadékok számától. Gyermekeket nemzett és megduplázott holdjainak száma nem tudott versenyt tartani a nemzett ivadékod számával. Aprókára osztódott vagyona apámat kergette örömtől és ivadékoktól való menekülésbe. Ketten voltunk testvérek, öregapámnak négy lova, apám nak két lova volt, azon osztozkodtunk, nekem már csak egy van. Mert, ez a tőke nem tud növekedni, csak fogyni tud ... Nem tudok több lovat tartani, mert második lónak a tartása értéket von el a jövedelemből, ami nem térül meg. Tehát haszonveszteség. Aki paraszt, megérti ezt a megmutatásomat, aki nézi a parasztot: értse meg. Mert a meglátás az elé a kérdés elé állít, hogy hát én is olyan fonákul meneküljek-e az elkerült örömömmel, a szájtól elvont falattal, a nemzés megtagadásával, a hazug szerzésbe? Mert minden harc a jövőért folyik, és ha élet az élet — csak azért az, hogy lehető legyen a szaporodás örömben és emberben. Aki itt ellentmond nekem, az életnek mond ellent. Szeretek szántani, belekurjantani az éjszakákba, amik körülöttem óbégatnak, de hol vannak, akik hangomat meghallják? Vagy alusznak, vagy nem hallják, vagy nem is akarják? Azt, hogy a rögnek beteg szeretete, a szántás nagy kívánása hiábavaló, mert csak úgy értelmes, ha megtagadom az örömet, ami pedig az élet értelme. És itt vagyok most! A következőkről, az ivadékokról van szó! A kérdésre, hogy mit hagyok nekik: — három út van előttem. Az egyik ugyanaz a menekülés, ami öregapámé volt: — az örömtől. A másik: ugyanaz a menekülés, ami az apámé volt: — az örömtől és a számos ivadéktól! Vagy a harmadik út: — új világ építésénél vállalok munkát, új társadalom építkezésénél segédkezem? Mert az ivadékokról van szó, és én fiaimnak, ha lesznek, a fölismert legjobbat akarom hagyni! Azért járok egyenes úton. Szeretek szántani a vetés előtt, hogy a mag kikeljen és megérjen aratásra, amelyik jobb szántással biztosabb ígéret... Az új társadalomról van szó, amikor szántásról, aratásról beszélek.
