Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Ivan Skála: Versek (Veres János fordításai)

búcsú

Tavaszfény ifjítja a fákat, gallyakon rügy fakad.

Feledj el! — mintha átkoználak, úgy csókolgatom ajkadat.

Ne bujkálj soha görbe utcákban, ne tépje gyenge bőröd korbács szíja. Tudom, ha most jönne a halál érted vállán kaszával, foga közt rózsa nyílna.

E nap glóriát fon a fejünkre, a bút arany felhők takarják.

De lenne-e erőd, hogy hited legyűrje sok szürke köznap fáradalmát?

A szám borókaízű s kemény, szikkadt, ismersz, tudhatod.

Kinőtt ingként levetjük végül álmainkat, mint szőrüket a vedlő állatok.

Torzó marad a kép, bizony, egy szép dallamot megszakítok.

S bár nem akarjuk: halvány arcodon mint üvegtáblán, könnycsepp csillog.

Tavaszfény ifjítja a fákat, s bennem még dal fakad.

Feledj el! — mintha átkoználak, úgy csókolgatom ajkadat.

Késem szívedben marad örökre, ostorod ráfagy tagjaimra.

S csak dalainkban kelhet életre hervadó rózsánk bíbor szirma.

Iván Skála

Megyünk a köves gyalogjárón, hű cinkosunk a csöndes éj.

Az égen rongyos felhők lógnak, rongy közül les a holdkaréj.

E meghitt percek jégből keltek, s mind égő szájként melegít. Pléded csücskével álcázzák el a gonosz magány zugait.

Zsebben összefont ujjainkban elektromosság bizsereg, szikrát vet szemünk, s megijedsz, mert úgy érzed, tűzvész fenyeget.

De a cinkos éj medvetalpon csoszogva nyomában marad azoknak, kiket okos vágy hajt kiélni rajongásukat.

Veres János fordításai

Rákosi Ernő: Esti itatás (1925)

íj