Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (II.)
mine percnyi „késéssel” indulunk a csendőrök után. Macko Ficoval elől megyek. A faluból kiérve hátranézek. Még futnak utánunk. — Százan is lehetünk — mondom Ficohak. — Az a jó — feleli. — Ha sokan vagyunk, a gyenge se gyullad be ... Hűvös van még. A napsugár erőtlen, itt-ott hófoltok emlékeztetnek a télre. Jeges, deres még a göröngy is, s a távolban fehérlenek a hegytetők. Arra a határ, a hegyek mögött Lengyelország. Onnan szakadt ránk a nagy baj húsz esztendővel ezelőtt. Dörögtek az ágyúk, robbantak az aknák, ropogtak a gépfegyverek, s a cár hadai frontot törve a tüzet hozták magukkal. Rengett itt a föld, roskadoztak a viskók. Fáklyák lobbantak és a lobogó lángnyelvekkel repültek be az ablakokon... Mi nem hívtuk a cár katonáit. Ha a mi uraink háborút akartak, miért nem tartották a frontot? Erről beszélgetünk útközben, hogy siettessük az időt. — Itt a baj egyik gyökere — mondom Ficonak. — Az állam adott ugyan kölcsönt, de a károkat nem térítette meg. — És kitör belőlem a visszafojtott düh. — Fizessenek végre az urak! Szurony helyett emberség kellene!... — Ha kifizetik a háborús károkat, nekünk is lesz miből törleszteni — mondja Fico. — Ügy ám! ... — hangzik fel mögöttünk a szokásos helyeslés. A közelben folyik a Laborc, lefelé, Humenné felé csörgedezik friss vize. — Megyünk az ár ellen, mint a monarchia bakái... — hangosan mondom ugyan, de csak magamnak szántam e szavakat. És magamban szövögetem tovább a gondolatot. Kisgyerek voltam akkor. Láttam a bakákat mint masíroztak fel a hegyre, ahol csakhamar elment a kedvük a dalolástól. Mert amikor a falunkon mentek keersztül, a tiszt parancsára rázendítettek a bakák: Ferenc Jóska katonája vagyok én... Bakancsban, csizmában mentek, talpuk alatt döngött a föld. A mi bocskorunk alig neszez, és mégis érzem a föld rengését. Ha ennyi ember lép egy ütemre, erőteljesebbé válik lábad dobbanása. Valami űz, hajt bennünket a hadak útján, az ár ellen. Az énekszó nem zeng fel az ajkunkon, mint egykor a bakák száján. Inkább komorak vagyunk, akiktől megriad és elröppen még a daloló madár is. Vagy talán a vihar előszelét érzi, s azért menekül nyugalmasabb helyre? Előttünk az állig felfegyverzett csendőrkülönítmény, s mi úgy megyünk utánuk, mintha fejjel akarnánk rohanni a falnak. S még ennek a gondolata sem riaszt el minket. Érezzük, hogy veszélyes a helyzet, ha ennyien megyünk, csak a tüzet szíthatjuk Čertižnén. De ha hagyjuk, hogy ott kialudjon a tűz, akkor nálunk is ellobban, hamu rakódna rá, és azt az isten se éleszthetné fel újra. Erre gondolok, így okoskodom. Ha belecsöppensz a veszedelembe, nem a bajt tudatosítod, hanem a menekvés módját keresed. Amikor a fejed fölött érzed a sújtani kész öklöt, ne arra gondolj, jaj, most megvernek! Hanem minden erőddel azon légy, hogy kivédd az ütést és visszavágj!... Felsóhajtok. De törékeny világban élünk! Azt mondják, béke van, s az emberek felfalnák egymást! Olyan törékeny a béke burka, mint a vékony üvegpohár a kezedben. Ha megszorítod, összeroppan. Eltöröd, de magadat is megsebzed. — Azt mondtad, Misa, hogy az ár ellen megyünk? — szólal meg hosszú pillanatok múlva a szintén elgondolkodó Fico. — Igei). — De mi magunktól megyünk, nem mint a baka, parancsra! — A legszigorúbb a magunknak adott parancs — válaszolom erre. — Ügy ám! — szólal meg mögöttünk egyik botos társunk. — Az önmagadnak adott parancs elől nem szökhetsz meg, nem bújdoshatsz, mert az embert szégyenítenéd meg magadban ... Azt gondolom, hogy amikor a fájdalom szólal meg bennünk, milyen okosan beszélünk. Ha más helyzetben lennénk, talán egy vaskos tréfával ütnénk el az árral való szembeszegülést. — Megmutatjuk nekik!... — mondja egy másik társunk. — Bottal a puska ellen, mi? — böki oldalba a szomszédja. — A bottal kiütheted a kezéből a puskát és felkaphatod. — Van nekem puskám is ... — Hol tartod? — A pincében ... — Rozsdás mán az! — De lőni lehet vele!
