Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (II.)
Erre nem válaszolnak. Nem vallhatják be, hogy mi vagyunk fölényben. Pedig hogy iparkodnak a vezéreik, hogy az elsők között kezdjék meg a választási kampányt. Vásári árusok módján gondolkodnak — aki elsőnek jön, learatja a babérti Hallik is már a motorbúgás, messziről hallik. Ritka dolog a mi vidékünkön az autó. Csak ők jöhetnek a meseautóval, a képviselő urak, hogy mutogassák, ilyen masina vár rátok is, ha mellénk szegődtök! A falusi agrárok kis csoportja elkülönül tőlünk. Az országút szélére mennek, hogy fogadják vendégeiket. Mi a vendéglő előtt maradunk ... Nincs nyughat- nékom. Szokatlanul sokat beszéltem. A társaimnak fel sem tűnt, én is csak most figyelek fel erre, amikor a várakozás hallgatásra kényszerített. Valami lázban tart, amire nem találok magyarázatot. A vihar előtti csendben érez az ember ilyen feszültséget. Minden jel arra mutat, hogy kitör a vihar, de sejtelme sincs róla, hogy a rombolás kinek árt majd, és kinek hoz jót. Mert egyszer a viharnak is jót kell hoznia, hogy kitisztuljon felettünk is az ég. Talán ez a megérzés sugallja, hogy odaszóljak az agrár- pártiakhoz. — Aztán ti is jól nyissátok ki ám a fületeket, hogy meghalljátok, mint szállnak el a sült galambok a fejetek felett! Egyikük elkáromkodja magát. Nekem szólt? Akkor felém fordult volna, hogy a szemembe vágja: Ne pofázz már annyit! Csak Nyikoláj Hanuliak fordul szerényen felém, de olyan feszélyezett ábrázattal, mintha szégyellné magát, hogy az országút mellett toporog. Talán eszébe juthatott, amiről az imént beszéltünk, az alamizsna, ami nem segíthet rajtunk, de őrajtuk sem. Postagalambok azok! — mondja. — Sülve-főve is visszaröpdösnek gazdáik szájába! Nevetünk egyet. Nyikoláj még az alamizsnában sem hisz. Ez is jó jel! — gondolom. Befut porfelhőt csapva az autó. Mind az öten kiszállnak a kocsiból. Vaszil Karaman, az agrárok területi titkára nagyképűen elcsodálkozik. — Csak ennyien? — Csak mi — válaszolja az egyik falusi agrár, és ránk mutat. — Annyian lehetünk, mint ők. Azok kommunisták ... Karaman mintha citromot nyelt volna, úgy elsavanyodik az arca. Akaratlanul is elmo- solyodok, pedig nem vagyok kárörvendő. — Egy végrehajtót is ültessenek a szónokok asztalához! — biztatom az autó körül álldogáló agrárokat. — Meglátják, azonnal megtelik botos emberekkel a terem! A helybeliek közül valaki gyorsan elbeszéli, mi történt Certižnén. — Egy órája sincs, hogy a barlangjukba zavarták a csendőröket! — teszi hozzá. — Abba is hagyták az egzekválást: — mondja a másik. — Az emberek élén a kom- vmunisták álltak, Szkreptácsék! — Maguk csak ígérnek, de ők követelnek! — toldja meg a harmadik. — Így nem érünk el semmit, még a saját embereinket is elveszítjük ... — Ha semmit sem adnak, nincs itt semmi keresnivalójuk! — dörgölöm Karamanék orra alá. A maroknyi falusi agrár összenéz. Ha Misa Túroknak van annyi bátorsága, hogy így beszéljen az urakkal! ... A szemükből is kiolvasom a kérdést: Kivel tarts most, komám? Mintha egyszerre kivágták volna a nyelvüket, egy szót sem szólnak. Egyikük sem formed rám, ne avatkozz a mi dolgunkba! Ha erősen hinnének abban, amiben hinni szeretnének, nem torpannak meg ilyen hirtelen. A párttitkáraikat, a képviselőiket sem marasztalják, nem hívják be a vendéglőbe, hogy legalább arról beszéljenek, mit is kellene tenniök. Arra sem kíváncsiak, mi lesz a gyűléssel. Ha ma nem tartják meg, akkor mikor? Megszólalhatott bennük a kényszerűség parancsa: AZZAL TARTS, AKI KIÁLL ÉRTED! Ha ellene beszélnél, magad alatt vágnád a fát. Rossz jel ez azok számára, akik babért aratni jöttek ide. — Hogy lehet így egy gyűlést előkészíteni? — sopánkodik Vaszil Karaman. — Beszéltünk mi az emberekkel! Tudják, hogy maguk ma idejönnek... Csak ez az egy válasz hangzik el. Tudják, és mégsem jönnek! Jó pofon! Nagy pofon! — gondolom. A szavazatok nyolcvan százaléka megint a miénk lesz! Ügy mint tavaly! — szólalok meg újra, hogy a pofon még jobban sajogjon Karaman úrnak. — De hogy ne mondhassák azt, hogy hiába fáradtak a mi falunkba, Haburára, egykettőre összegyűjtjük mi magunknak a népet! Csak szóljanak, hogy hajlandók nekünk szónokolni!
