Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Csanda Sándor: Balassi Bálint és a horvát petrarkisták költészete
zéseket, jellegzetes bókokat használ. Stíluseszközeit tekintve két fejlődési szakaszát különböztethetnénk meg: a) a XV. század végének és a XVI. század elejének petrarkista líráját, amelyre főként Petrarka szolgai utánzása jellemző (Džore Držič, Šišmundo Men- šetič költészete), b) A XVI. század közepén és második felében fejlődik ki a fejlettebb, nagyobb eredetiségre törekvő reneszánsz költészet, melynek képviselői közül Balassival leginkább összehasonlíthatónak Dinko Ranjinát és Hanibal Lucicot tartjuk. A horvát reneszánsz líra legfontosabb központja Dubrovníkban (Raguzában) volt. A város hosszú ideig Magyarország fennhatósága alá tartozott, de a török balkáni előnyomulása után a szultán adófizetőjévé vált, s így sikerült megőriznie viszonylagos függetlenségét. A városban a patrícius nemesség kezében volt a vezetés, a lakosság nagyobb részének, s a vidék parasztságának nem voltak politikai jogai. A kereskedelemmel, hajózással foglalkozó lakosság élénk kapcsolatot tartott fenn a tenger túlsó partján levő olasz városállamokkal, a Velence fennhatósága alá tartozó jelentős délszláv kikötővárossal, Splittel és a környező szigetekkel. Az itáliai példa nyomán ezeken a helyeken ismertté vált a petrarkista költészet, s a horvát nyelvű reneszánsz líra —■ hasonlóan, mint a magyar vagy a lengyel — egyúttal új költői stílust, nemzeti lírai nyelvet is teremt. A petrarkista líra mellett igen jelentős drámai költészet is keletkezik, melynek legkiválóbb képviselője Marin Držič, és számottevő az epikai költészet is (például Marko Marulič Judita című eposza és Brne Karnarutič históriás éneke Szigetvár elestéről). Ezek a művek a délszlávok akkori életviszonyait is tükrözik, s az egykorú magyar költészettel rokon vonásukra utal az is, hogy fő ellenségnek a törököt tekintik. Ez a motívum nemcsak a históriás énekekben nyilvánul meg, hanem olyan lírai motívumokban is, mint Pelegrinovič Cigányasszonyában, amelyben a cigány nő azért könyörög pénzért, hogy kiválthassa török rabságba esett gyerekeit, mielőtt őket elvinnék „a hegyeken túlra”. A petrarkista líra és a reneszánsz dráma mellett a horvát népköltészet virágzása és annak lejegyzése is megelőzi az szomszédos kelet- és közép-európai nemzetekét. Tudnunk kell azt is, hogy nemcsak a kéziratos antológiákban találunk népköltési jellegű verseket, hanem ismert műköltői alkotásokba beleszőve is. így például Petar Hektorovié halász-eklogájában az egyik halász énekeként előadja Kraljevics Marko és öccse történetét, amely az első feljegyzés a legendás Márkó királyfiról szóló énekek közül. A dub- rovniki farsangi költészetet (mascherata), a lírának egy további válfaját, Csuka Zoltánt idézve tömören így jellemezhetnénk: „A dubrovníki patríciusok — akárcsak a hasonló társadalmi felépítésű olasz városok patríciusai — minden évben megrendezték a zajos és vidám karneváli ünnepségeket, melyeket arra is felhasználtak, hogy az alsóbbrendű, elégedetlen polgárság figyelmét eltereljék a társadalmi igazságtalanságokról. Ezeken az ünnepségeken elsősorban a polgárok és kézművesek vettek részt, s a jórészt soraikból származó dubrovniki költők (Vetranovič, Čubranovič, Nalješkovič stb.) éltek is az alkalommal, hogy a megnyitott szelepeken szatirikus versekben vezessék le a felgyülemlett sok-sok keserűséget. Persze a versek irodalmi értéke legtöbbször igen csekély, és durva szövegükkel sokszor átlépték az illendőség határát.” (A jugoszláv népek irodalmának története, Bp. 1963. 49.) Hasonlóképp, mint a magyarban, a horvát reneszánsz költészetben sem terjedt el a petrarkista vers legjellegzetesebb formája, a szonett. Ennek ellenére az első korszak szerelmes versei tipikusan petrarkista alkotások. Siško Menčetič (1457—1527) nagyrészt tizenkét szótagos, középrímes költeményeiben nemcsak a helyet, napot és az órát áldja, amelyben megismerte hölgyét, hanem még az érte való epekedést, a szerelmi kínokat is. Versírással csak fiatal korában foglalkozott, mégis mintegy hatszáz költeménye maradt fenn, melyekben szenvedélyesen udvarol petrarkista nőideáljának: dicséri arany haját, hófehér kezét, a férfit foglyul ejtő tekintetét; metaforában pedig leggyakrabban napocskámnak, szívecskémnek, arany koronámnak, koszorúcskámnak nevezi a hölgyet. Példaként idéztük Blaženi čas i hip (Boldog az óra és a pillanat) kezdetű költeményét, párhuzamba állítva Petrarca Daloskönyvének LIX. szonettjével, amely kétségkívül ihle- tője és forrása Menčetič versének: Blaženi čas i hip najprvo kad sam ja vidil tvoj obraz od koga slava sja. Blažena sva mista kada te gdi vidih, dni, noci, godišta koja te ja slidih. 24Q
