Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - Mészáros Károly: Egy nap, amikor havazott

Az utca csendjét hirtelen gyerekzsivaj verte fel. Vidám nevetés, majd egy eltévedt hógolyó csapott le a balkonra.

— A gyerekek már megint erre dobálódnak — morogta az anyja. — Még bedobják nekem az ablakot.

Kiment, hogy körülnézzen.

Amikor visszajött Tibor még mindig az ágyon ült, előregörnyedve, mint akinek súlyos teher nyomja a vállát, és a semmibe meredt.

Tibi, nincs kedved a televízióhoz? — kérdezte váratlanul az anyaja. — Tánczene lesz.

— Tánczene?

Katica mondta, hogy lesz. Ha nézed, ő is átjön majd, mert az övék tegaap elromlott.

— Ha átjön, megnézheti!

— És te? Nézd csak meg te is. Nektek való.

— Jól van, megnézem — válaszolt Tibor rövid hallgatás után.

— Szólok majd Katicának.

— Szóljon csak.

Hat óra lehetett, amikor az udvaron váratlanul felgyulladt a villany. Tibor a sötét szobában ült és meglepte ez a hirtelen támadt fény. Az ablakhoz ugrált és kilesett rajta. Az apja gyújthatott világosságot, aki a fészer előtt egy teli zsákkal birkózott. A szánra akarta tenni, de sehogysem sikerült. Amikor az egyik végén már a helyére emelte a zsákot, s a másiknak gyürkőzött neki, a szán előrébb csúszott. így kergette végig a szánkót az udvaron. Tibor a szobában is hallotta nyögéseit és dühös morgását.

A szánkó végül elakadt az udvar végében levő kútban és így a férfi ráemelhette a zsákot. Aztán fáradtan ráült. Percek múlva eszmélt csak, nagynehezen feltápászkodott és kikapcsolta a villanyt. Sötétség borult le az udvarra, de a hóréteg fényt szórt a sötétségbe, s kirajzolódott az öreg alakja, látszott, hogy lassú csoszogással elindul a kapu felé, maga után vonszolva a szánkót.

Tibor lehunyta a szemét.

Ekkor megzörrent a kapu. Tibor felfigyelt. Valaki jön.

Katica, a szomszédék lánya.

Nagyon havazik — mondta, amikor belépett. Lesöpörte melegítőjéről a havat, hosz- szú sálát a székre dobta. Nem ült le azonnal, az asztal körül tipegett, mint az anyja.

— Teszek a tűzre, jó? — mondta.

— Jó.

Később a befőtteket csodálta meg, melyek a szekrény tetején sorakoztak katonásan; kihuzigálta a fiókokat és kutatott a sok limlom között. Érdeklődve forgatta a régi újságokat meg a távoli rokonok írta képeslapokat. Majd a kávéspoharakat vette szemügyre. Egyet leemelt.-- Nekünk is van ilyen — mondta. — Edit kapta nászajándékba. Csak azon nagyobb virágok vannak. Amikor elhurcolkodtak, itthagyta nekünk.

Tibor álmélkodva hallgatta a lány fecsegését, és szívét melegség járta át. Örült, hogy hozzá beszélnek. Ismerte Editet is, éppen olyan gömbölyű volt, mint Katica, igaz, nem ilyen szép. Amikor férjhez ment ahhoz a városi fiúhoz, már gyereket várt.

— Te is férjhez fogsz menni — mondta.

— Mi? — a lány a tévét bámulta már.

Megkezdődött a tánczenei adás. Katica gyorsan helyére tette a poharat, és leült Tibor mellé az ágyra. Tibor ösztönösen hátrább húzódott, hogy helyet adjon, a lány azonban nem méltányolta udvariasságát. A televízióra meredt.

A fiú szorongása lassan felengedett. Nézte a lányt, a hátát, a melegítő felső ráncait, derekáig érő copfját. Még sohasem érezte ilyen közel a lányt, csak a kezét kellene kinyújtania, megfogni és ledönteni az ágyra.

Egy pillanatra maga is elvörösödött merészségétől. Nem is annyira a gondolat lepte meg, hiszen képzeletében százszor kiélte ezt a helyzetet, hanem az, hogy ilyen köze! a valóság.

236