Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Zs. Nagy Lajos: Szép lassan (vers)
— Katica — szólalt meg. Hangja elveszett a zenében, csak az ő fülében csengett, mint a visszhangzó távoli harangszó. A lány azonban megfordult. — Mit akarsz? Nézd, ez az új számuk. Príma, nem? — Szép vagy — szólt bele a félhomályba Tibor. — Mi van? Hallgasd a zenét! Egy pillantást vetett a televízióra, ahonnan az őrjöngő zene szállt. Hosszú hajú fiúk verték a dobokat, téptek a húrokba. Katicát láz borította el, sikoltani szeretett volna, szállni, szállni, mint a madár ... Csak akkor lepődött meg, amikor Tibor megérintette a mellét. A zene vijjogott, szállt. Magával ragadta a képzeletet, rángatta az izmokat. Aztán egyszerre vége. Csend és üresség. A magasból, mint lőtt madár, zuhantak lefelé ... A finom lánytest, mely eddig együtt szállt a zenével, görcsbe rándult, s egy mozdulattal lerázta magáról terhét. Tibor az ágy mellé csúszott. — Katica — suttogta. — Katica ... A lány már nem volt sehol. A fiú nehézkesen feltápászkodott és az ablakhoz bicegett. Az utcán csend volt, mint a temetőben, csak a lámpa csörömpölt a magas pózna tetejében, és sárgás fényben őrült táncba kezdtek a hópihék. szép lassan Nyílik a mennyei akol, jönnek a dévaj angyalok, _ szárnyuk kacéran tündököl. Zs. Nagy Lajos Ilyen leszek, ha meghalok. Rágondolni is jó nagyon, micsoda szárnyam lesz nekem! Vidáman megvillogtatom a kéklő égi réteken. A legszentebb költő leszek, ezüst abronccsal ékes, lesz kárpitozott trónusom, hasonló Istenéhez. Ájtatos égi tehenek sűrű párába rejtenek, . hitelezőim s híveim szép lassan elfelejtenek. 237
