Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Mészáros Károly: Egy nap, amikor havazott
— Megfagyhattak volna — mondta. — Bizony, bizony ... De a buszban sem maradhattak. Azt még csak most húzták ki. Détével. — Détével? — Igen. Ügy hallottam. Délután jött a lány. Disznóölés volt Júliáknál, húst hozott meg hurkát. Tibor csak akkor vette észre, amikor már elhaladt az ablak alatt. Igyekezett felülni, hogy Jobban lássa, de már elkésett. Fogta mankóit és kiment a konyhába. Julika a tornácon állt, s az anyjával beszélgetett, aki valahol hátul sürgölődött a baromfiudvarban, ahová a nagy hó miatt nehéz volt odajutni. Tibor sóvárogva bámulta a lányt az üvegajtón át, és azt kívánta, bárcsak örökre így maradna. Julika nem vette észre, hogy figyelik. A haját igazgatta, meg a mellényét, leverte nadrágjáról a havat, s hátra-hátra lesett, jön-e már a fiú anyja. Az asszony és a lány néhány perc múlva beléptek a konyhába. — Szia, Tibi! Tudod, mi történt? Kapkodva mesélte a reggel történteket. Teli volt élménnyel. Mindent egyszerre akart elmondani. Ma már előadta egynéhányszor. Ö a rokonság kedvence, mindenütt örömmel fogadják, szeretik és csodálják, s mindenütt elmondatják vele ezt a nem mindennapi eseményt. Julika meg örömmel mesél, be sem várja a kérdéseket. Tibor mohón itta a szavakat, amelyek fülében csodálatos zenévé alakultak. Egészen elérzékenyült. Anyja rémüldözött: — Te jó ég! Még szerencse, hogy nem borultatok fel! — A, dehogy. Messzi voltunk még attól. Csak becsúsztunk az árokba, és nem tudtunk kikecmeregni. — Gyalog jöttetek haza? — kérdezte váratlanul Tibor. Hangja rekedten hangzott. Csak azért szólt, hogy őt is észrevegye a lány, s neki irányítsa a mesét, ne az anyjának. — Nem. Igaz, nekiindultunk. Már jó darabot gyalogoltunk, amikor megállt mellettünk egy traktor. Jani bácsi. Felszedett minket. Néhányan még a rúdon is álltak. — Megfagyhattatok volna. Anyja közben kirakta a húsokat a tányérból. Aztán pénzt akart adni a lánynak, mint annak idején — még tavaly is, amikor kilencedikes volt —, de ő nem akarta elfogadni. Nagylány már ahhoz. Nem azért hozta a disznótorost, hogy pénzt kapjon érte, hanem mert más nem ért rá. Ő meg éppen otthon volt. Anyja a zsebébe akarta csúsztatni a húszkoronást, de Julika ügyesen elfordult. — Nem, nem lehet, Rózsi néni, igazán... Ö már bizony el nem fogad ilyesmit. Tibornak tetszett ez a játék. — Majd veszel rajta csokit meg süteményt ott a városban. De sehogy sem lehetett ráerőszakolni. Az anyja rövidesen fel is hagyott ezzel a próbálkozással. Inkább apró süteménnyel kínálta. Jólesik majd annyi zsíros étel után. Julika elvett néhányat. Aztán elfele készült. Még máshol is van dolga. Fel is állt. Megigazgatta a mellényét, megnézte a haját a tükörben, aztán kifordult a konyhából. Tibor megkövültén nézte, még köszönni is elfelejtett. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Julika már a kapuban állt. Gyorsan utána bicegett. — Gyere el, Julika, gyakrabban — mondta az anyja. Julika menni készült. — Szia, Tibi! — Szia! Gyere el máskor is... . .. , . Szeretett volna még mást is mondani, de nem tudta hogyan. Örömét szerette volna elmondani, megköszönni a látogatást és a beszélgetést. Késő délután az anyja bejött a szobába. Tibor tüstént látta, hogy mondani vagy kérni akar valamit, de mégse szól. Lassú mozdulatokkal matatott a szobában, megnézte a tüzet, letörölte a port a szekrényről, körültipegte az asztalt. Tibor az ágyon ült a mankóra támaszkodva és kifelé nézett. A hó kitartóan szakadt odakinn. S már szürkült. 235
