Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Mészáros Károly: Egy nap, amikor havazott
béléses bundájában és pipázik. Szippant egyet-kettőt, majd kimegy az udvarra. Negyedóránként betér melegedni, pipázni, kortyolni a sarokban álló borosüvegből. Lassan szürcsölte a tejet. Forró volt, és égette a nyelvét. Bámult kifelé az ablakon. Valahová a távolba meredt. A múltba. A telet nem szerette. A tél kegyetlen, bezárja a falak közé, a szobába. Nem mehet ki ilyenkor, a mankó bizonytalan támaszték a jeges úton. S télen mennyire sajog a béna test! Néha úgy érzi, új lába nő, s ki akarja nyomni helyéről a másikat, az élettelent. Eltolta magától a tejet, s kibicegett a konyhába. Ismerős kép fogadta. Apja a megszokott helyén ült, és pipázott. Nem köszöntötték egymást. Témáik elkoptak, kimerültek. Amikor még dolgozott az öreg, beszélt a munkájáról meg az emberekről, akikkel együtt dolgozott. Mióta nyugdíjban van, azóta nem történik semmi. Ülnek és hallgatnak. A krumpli ma is a tűzhelyen főtt. A gőz meg-megemelte a fedőt s a víz kifolyóit a forró tűzlapra. Vízpára gomolygott a fazék körül. Megint milyen büdös van. Egy idő után elfeledkezett róla. Leült szokott helyére, a tűzhely meletti székre. — Sok hó esett — mondta az apja váratlanul. — Egész éjjel havazott. Szeretett volna még többet is mondani, beszélni fiának a kinti világról, de nem jutott eszébe más. Bejött az anyja. Kezében moslékosvödör, félig töltve kukoricadarával. A víz azért forr már reggel óta, hogy leforrázhassa vele a darát. A krumpli felét is beleszórja, gondosan összetöri a szemeteslapáttal, s elkeveri. Mindennap ugyanazokkal a mozdulatokkal. —■ Sok hó esett — monda az anyja és Tiborra nézett. — Egészen befútta a tyúkólat. Választ nem várt. Megpiszkálta a tüzet, szenet dobott rá, s egy tálban vizet tett fel melegedni. Megkeverte újra a moslékot, s a vödörrel kezében kiment. Öt perc múlva jött vissza, zsörtölődve, morogva. — A disznó már megint kitört az ólból, majd kilökte kezemből a moslékot. Egészen rászoktattad, hogy evés előtt körbe- futkossa az ólat. Egyszer még engem is felbök. Tibor naponta hallja ezt a zsémbelést. Tudja rá apja válaszát is. Apja azonban egykedvűen pipázik, nem mondja el az ismert szöveget. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor anyja a daráról beszélt. — Hogyhogy elfogyott — morogta —, hiszen nemrég daráltattam. Pedig elfogyott. Nézd meg. Azt hiszed, egy hónapig lehet egy zsák darával etetni? — Jó, jó, majd estefelé elmegyek — mondta apja rosszkedvűen. Összehúzta mellén a bundát, megkereste a füles sapkát, és kiment. Tibor körbebicegett a konyhában. Megállt az ajtónál, letörölte a párás ablaküveget és kinézett. Egészen fehér volt a kinti világ. Fájt a szemének a nagy fehérség. Apja a fészer alatt kukoricát morzsolt, berögzött mozdulatokkal hajtotta a lendítőkereket; időként fülsértőén nyiszorgott a daráló. Tibor a szomszédék házának tetejére nézett. — Még mindig havazik — mondta. Apja ötödször ment ki a konyhából aznap délelőtt — a sarokban félig üres a borosüveg —, amikor az anyja megszólalt: — Ha így fog havazni, nem jönnek el holnap Teri nénédék. A hatos busz is elakadt. — Elakadt? — kapta fel a fejét Tibor. — Ki mondta? Anyja örült, hogy érdekes témára talált és továbbhadarta: — A boltban hallottam. Belecsúszott az árokba. Az emberek gyalog jöttek vissza. — Gyalog? — Gyalog. Juli is köztük volt, Jani sógorék lánya. — Hol csúszott bele? — B. előtt. A szomszéd falu. Hat kilométer innen. A diákok meg is fagyhattak volna az úton. Bizonyára hancúroztak az útközben, nekimelegedve dobálták egymást hógolyóval. Keserű lett a nyál a szájában. Juli gyakran ült az ágya szélén, amikor még mankóval sem tudott járni, ült és mesélt. Nem tudott betelni vele. A hangjával, a látásával... 234
