Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (I.)
mert a fejed fölé csapna, a mélybe rántana, elpusztítana. Később sem tudtam ettől az örökös óvatosságra Intő gondolattól megszabadulni, sőt, még mélyebb gyökeret eresztett bennem, amikor a valóságban is kormányos lettem. Amikor már nemcsak a magam, a családom sorsáért is kellett aggódnom. Harmincháromban történt. Kilencen jöttünk össze. Pavel Zavadský, Vaszil Lucskanics, Ján Túrok, egyik rokonunk, én és két testvérem, Pável és Nyikolaj... Fedor Macko hozott össze minket. Magunk között Ficonak szólítottuk. A faluban mindenki tudta róla, hogy kommunista. Ezt mondta: — Újraszervezzük a pártot, nem halogatjuk tovább. Ha nincs erős szervezet, nincs mozgás — és javaslatot tett. — Mihail Túrok Hetes legyen az elnök. — Miért éppen én? — kérdem. — Legyél csak te az elnök — mondják a többiek is. — Te már többet láttál, bejártad a világot... Hát persze, én vagyok az amerikás Misa. Mit felelhettem erre? — Ha elnök vagy, ha nem, dolgoznunk kell! Ha szereted a pártot, nem maradhatsz tétlenül! ... Több szó nem is esett erről, mert nem vagyunk a szavak emberei. Akarva-akarptlanul is ahhoz tartottuk magunkat, hogy sok szó között elveszik a lényeg. Csak a ráérősök trécselnek, meg azok, akiknek nem fáj a gond. Akik átérzik mások baját, szó nélkül azt cselekszik, amit éppen tenniök kell, mert csak így orvosolhatják sürgősen a bajt. Ezzel a magatartással barátként fogadnak, otthonra lelsz idegen házban is. Erre nem az iskola és a könyv tanított meg minket, mert mindkettőhöz nagyon nehezen jutottunk. Újság is csak néha akadt a kezünkbe. A szemünk nem szokott az olvasáshoz, de a látáshoz igen, és a fülünk hallott, hogy azt is megértse, mi rejlik a jajban és a sóhajban. Hogy mit ért el a maroknyi csoportunk egy év alatt, megmutatták a harmincnégyes községi választások. Ránk, a kommunistákra szavazott a falu nyolcvanöt százaléka! Fedor Macko lett a bíró, énrám a községi kasszát bízták, de nem volt mit őriznem, mert a jegyző úr egy fityinget sem adott. De nem ez az érdekes. Az országosan ismert kommunisták is eljutottak hozzánk. Štefan Fidlík szenátor, Jozef Való képviselő, Kosicérői Kosik István, Farkas Jenő, Humennéről Szabó Laci, aki végigharcolta az orosz forradalmat. Vinnéről pedig Pavol Boros látogatott el hozzánk. Jólesett velük találkozni, egy kicsit elbeszélgetni arról, hogy mit kellene csinálnunk. De nem ez a leglényegesebb. Egyedül csak az bátoríthat, cselekvésre csak az ösztönözhet, amit magadban hordozol, amit életed útján felszedtél. Az ember természetében rejlik tetteinek csírája. Erre mindig támaszkodhatsz, ez a biztos iránytűd. Amikor viharba kerülsz kis hajóddal, hiába kiáltoznál segítségért. Nem hallatszik távolba a kiáltásod, messze vannak azok, akik a segítségedre siethetnének s még időben tanácsot adhatnának. Ha viszont lépést tévesztel, nem hozhatod helyre tévedéseidet. Ha váratlan esemény ér, csupán rajtad múlik, hogy helytállsz-e vagy sem. A Labore völgyében élünk. Nem messze a közeli Certizné fölött, a Keleti Beszkidekben fakad a forrása, onnan folyik hozzánk a vize, és fut tovább délre, Humenné felé. Onnan a nagy hegyekről özönlött le a nagy világháborúban a cári katonaság egészen Homonnáig. Az útjukba eső falunkat, Laborcot, így nevezték akkor Haburát, felgyújtották. Amikor a cár katonái visszavonultak, elpusztították azt is, ami a nagy tűz után megmaradt. Gyerek voltam akkor. 1903-ban születtem. Amikor a hatóság hírét vette, hogy nyomul előre a cári sereg, kiadta a rendelkezést, mentsük meg a gyerekeket! Visznek engem is, Nyi- koláj öcsémmel együtt. Nem hagyhattak bennünket az ágyútűzben, a romok között elpusztulni. Talán sírtak is volna felettünk az orosz katonák, mert jól tudhatják, hogy kárpátukránok élnek a környéken. A testvéreiket ölik. De mégsem kímélték meg viskóinkat. A háborúban elvakul az ember, rombol, pusztít, hogy saját életét mentse. Krieg ist Krieg! — ahogy a német mondta. Ilyenkor azt cselekszi az egyik, amit a másik már könyörtelenül megcselekedett... Szegény ruszin gyerekek! — sopánkodtak Besztercebányán, mert odáig hurcoltak minket. Aztán elcsodálkoztak. Magyar iskolába járnak, és alig tudnak magyarul! Még a nagyobbaknak sem jár rá a nyelvük. Ezt magamra is érthettem volna, mert a nagyobbak közé tartoztam. De emiatt nem estem kétségbe, lesz, ahogy lesz, nem lehetek magyar, ha ruszin gyereknek születtem. De az már igen kétségbe ejtett, hogy azt sem tudtuk, hol az apánk, hol az anyánk. Sírtunk. Kérdéseink megválaszolatlanok maradtak. Hogyan is értesíthetnénk apánkat, hogy hová hoztak minket, amikor csak azt tudtuk, hogy valahol „lent” dolgozik... A sárospataki 212
