Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (I.)
urasági földön dolgozott. Csak huszonhárom hónap múlva talált ránk, és azonnal hazavitt minket az üszkös falak közé. De nem maradt sokáig velünk, közvetlenül az államfordulat előtt, 1918-ban meghalt. Reménykedett szegény jó anyánk, és vele együtt a falu népe: Talán az új ország, Csehszlovákia segít rajtunk! Segített is, hogy tető kerüljön a fejünk fölé. Ällamkölcsönre zsindelyes házikókat építettek, a háborús károk kifizetését pedig halogatták, s az adósság a nyakunkon maradt! Köszönjük az ilyen segítséget! Inkább ne adtak volna semmit! A kígyózva húzódó hegyek között, a dombról dombra kúszó földecskéinken alig terem meg annyi, hogy megéljen a család. Másutt kell munkát keresnünk, mint apánk tette. Kesergett is eleget. Látástól vakulásíg dolgozott, és nem tudott annyit összehozni, hogy erőben tartsa a gyermekeit. Tizenketten voltunk testvérek, és csak hatan maradtunk életben. Hat testvérkénk egy-, két- és hároméves korában éhen halt. De nemcsak a mi házikónkban sorvadoztak a gyerkőcök. A temetőben egyre szaporodtak a kis földhalmok... Messze környéken nem volt üzem, a faluban pedig, akinek szerencséje volt, az egyházi birtokon és Gross gróf földién, erdejében kaphatott munkát. A többi mehetett délre, béreskedni, aratni. Aki csak tehette, a tengerentúlra vándorolt, mint én mentem a bátyám után. Amint kiszolgáltam a katonaságot, hívott, gyere öcskös! Közben megnősültem, és mielőtt elindultam volna, megszületett első gyermekünk. A mi környékünkről, Habura, Certižné, Kalinov községekből sokan kivándoroltak, és ogy helyen, a pittsburgi bányákban terelődtünk össze. Akik idehaza maradtak, fizethették az adót. Fizették is, amíg tudták, de amikor már nem telt rá, mert nem küldhettünk haza egy dollárt sem, megkezdődött az eladósodás, amiből a mai napig sem tudtunk kikecmeregni. * í j Ne feledd, hogy futnak az évek, de mi egy tapodtat sem jutunk előbbre. Harmincötöt írunk. Már olvadozik a hó, de az éjjeli fagyok még erősek. Fehér hófoltok tarkítják a falut, a határt, és a távolban fehérlenek a hegyek. Ahol a jeges szél szabadon nyargalászhat, tovább tart a tél. Ahol pedig a szegénység ütött tanyát, ott a nyomor az úr. Ott elveszti jelentőségét a szégyenérzet. Nézz csak be a házikónkba, és állapítsd meg magad, hogy a valóságban kit illet a szégyen! Bennünket-e, akik nem tudjuk kiűzni a nyomorvendéget, vagy azokat, akik ránk szabadították ezt a csúf rémet!? Ez a mi várunk: egy szoba, egy kamrácska és a kis konyha. Tizenhatan élünk itt, három család, Nyikoláj testvérem és Júlia húgom családja, meg az én családom három-három gyerekkel, és velünk éldegél édesanyánk. Ennyi ember részére csak három ágyunk van. Ott alszunk, ahol férünk, a kemény padlón, ahová nem szórunk szalmát, nehogy emberistállóvá változtassuk hajlékunkat. A három ágy a kisebb gyerekek birodalma, amelyeken úgy szoronganak egymás mellett, mint a pléhdobozba préselt heringek... A dim- bes-dombos határban néhány földnyelv a miénk. Három családnak két-két hektár. Hozzá az állatállomány. Egy ló és két tehén. És mit eszel egész éven át? Káposztát krumplival, burgonyával kevert árpakenyeret és kevéske tejet, mert sokan vagyunk. Mi kell még a boldogsághoz nekünk, ha a ruházatra nem kell pénzt költenünk! A kendert az asszonyok nyűvik, beáztatják, szárítják, tilolják, és télen fonnak, szőnek. A durva, de erős vászonból megvarrják az inget, gatyát, a nadrágot. A vasárnapi inget szépen ki ís hímezik. A juh gyapjából készül a durva posztó, ebből lesz a téli nadrág, ebből varrják meg a kezdetleges szabású rövid kabátot, a fehér fürtös gubát, amely idővel megszürkül. A bocskort is magunk készítjük, de amint melegebben süt a nap, mezítláb járunk. Mesz- sze földön mondják, hogy ruházatáról ismered meg a ruszint. Inkább a nyomoráról! De ezzel nem dicsekednek... Azt, amit a mi házunkban látsz, ugyanazt láthatod a szomszédban is, végig a falun. A férfinépség a munkát lesi, köztük én is. Az erdőbe járunk, vágjuk a bükköt a völgybe. A meleg hónapokban a nagymihályi urasági földeken, később a terebesi cukorgyár répaföldjein dolgozunk A ruszin a legolcsóbb munkaerő. Nem pofázik, hálás azért, amit kap. Mert ha az a kevéske is hiányzana, akkor inkább a halál. Amikor az emberkupecek végignéznek rajtunk, a mezítlábasokon, újra elismét- lik, amit tavaly is hallottunk: Jó erőben vannak, dolgozhatnak! Amikor hátat fordítanak nekünk, felnevetnek: Azt eszik, ami az állatnak is jó! Az adja ám az igazi erőt! Attól olyan szaporák!... Te pedig összeszorítod a szádat, hogy egy szó se szakadjon ki belőled és nagyot suhintasz a kaszával, olyan nagyot, hogy kettévágnád vele ezt a rohadt világot! 213
