Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (I.)
Petrőci Bálint hullám hullámot töt* (I.) Évek múltán sem szürkül el emlékezetemben a nyughatalan, szakadatlanul hullámzó tenger. Hosszú napokig figyelhettem. Huszonhatban például, amikor huszonhárom éves fejjel Kanadába hajóztam, és 1930 második felében, amikor az USÁ-ból, az ígéret földjéről kizsuppoltak. Úgy fogdostak össze bennünket Pittsburgban, mint a közönséges tyúktolvajokat. Addig is tudhatták, sejthették, hogy nincs semmiféle papirosunk. Hogy is lenne, amikor jómagam is bátyám sürgetésére szöktem át az Államokba. Az Erie-tó vize Kanada és USA partjait nyaldossa. Százötven dollárt fizettem a kis csónakkírán- dulásért. A vízből nem bukkan ki a határkő, s ha mégis, a sötét éjben nem láthattuk, hát nem csoda, hogy eltévedtünk, és jóval a határ alatti parton kötöttünk ki. Onnan pedig egy ugrásnyi távolság Pittsburg, a szénmedence, ahol a bátyám és seregnyi honfitársam dolgozott. Ha csakhamar nem üt be a nagy csőd, talán másképp alakul életem, egy kis pénzt kereshettem volna. De így? ... Két-három napot dolgozni egy héten? Kínlódás volt... Hiábavaló a sztrájk is. Kinek fejtsünk több szenet, amikor sorra leállnak a gyárak. Nagy áldás a kétnapi munka is, mert a városoknak kell a fény és egy kis meleg a téli hónapokban. Ha továbbra is szükség van ránk, akkor viszont fizessék ki a rendes hetibért! A szakszervezetben egyre csak vertük az asztalt. Ha nem fizetnek, nem lesz sem fény, sem meleg! A jenkik feldühödtek. Ha ti így, mi is így! Mi is tudunk követelni! Ide az iratokkal! Eddig fittyet hánytak a papirosokra, nem érdekelték őket, mert az úri népség nem mászik a föld alá. Oda csak a néger jó, meg mi, akik minden munkára vállalkozunk, csak hogy néhány dollárt hazaküldhessünk a családnak. Ügy néztek ránk a hekusok, mintha svábbogarak lennénk. Csak a lábukat kell felemelniük és agyontaposhatnak minket. Alig tudtunk szóhoz jutni. Irat? Négy teljes éven át senki sem volt rá kíváncsi. Nem elég az üzemi belépő? Mert az van... Ha nincsen, gyerünk! Vittek bennünket. New Yorkban egy egész emberrakományt gyömöszöltek be az óceánjáró legolcsóbb kabinjaiba. Fizették az utat, csak hogy mielőbb megszabaduljanak a felesleges tehertől, az izgága követelőzőktől. Ügy jöttem haza, mint ahogy elmentem, üres marokkal, pénztelenül. De idehaza úgy néztek rám, mint világot járt emberre. Amerikás voltam. Az amerikás Misa. Mihail Túrok Hetes... A Hetes szót a nevünkhöz ragasztották, mert többen vagyunk Turokok ... Amikor elindultam hazulról, elsőszülöttünk kéthónapos volt. Két nagy tenyerembe fektettem a csöppséget és hintáztattam. így búcsúztam tőle. S amikor visszatérek, amikor belököm a vékony lécekből összetákolt kiskaput, egy kislányt küld felém a feleségem. Csodálkozva, elképedve fut a kislány. A karjaimba kapom. Az anyja bátorítja: Csókold meg, ő az apád! így ismerünk egymásra, csaknem öt év után. Forró hullám csap át rajtam. Először akkor éreztem ilyen forróságot, amikor a tenyerembe fektetve hintáztattam a lányomat, amikor búcsúztam a családomtól... Nagyot cuppan az arcomon a kislány csókja, és én elérzékenyülve ringatom a karomban. Kis gyermekem! Huszonhatban is ezt suttogtam magam elé. Hosszú idő telt el azóta. De a hullám mindig hullámot ér, bármilyen időköz, távolság is legyen köztük: ha lelassúdik is a hullámzás, nem szűnik meg. Megelevenedik előttem a tenger, az életre emlékeztet. A hullám hullámot tör. Nem is lehet másképp, míg él az ember. Mert előbbre akar jutni. De jó kormányosnak kell lenned, hogy fenntartsd magad, le ne döntsön lábadról az erős ár, * Petrőci Bálint riportnovellájának a közlésével egyben a haburai és csertizsnei parasztfelkelés 40. évfordulójára emlékezünk. 211
