Irodalmi Szemle, 1974

1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága

Tivadar értetlenül pillantott le rá.

— Mire, Borbála? — kérdezte rekedten.

De Borbála akkor már nem figyelt rá.

— Igen, azt hiszem, mégis inkább kémnő leszek ... — suttogta sóvárogva. — Kérem, ne nevessen ki — mondta gyorsan, ideges kis kacagással, de máris folytatta: — Katonatisztek, diplomaták, futárszolgálat, álruhák, ékszerek, csupa izgalom . .. Nekem már két katonatiszt udvarlóm volt, tudja? ... — mondta titokzatosan, s a hangjából most először csendült ki a régi Gábel Borbála hangja. — Jöjjön, menjünk ki az erkélyre — mondta aztán felocsúdva, mert a zenekar egy érzelmes szakszofon-zokogással abbahagyta a játékot. — Szünet következik.

— Két katonatiszt ismerősöm volt — suttogta aztán bizalmasan, amikor az erkély korlátjánál belekarolt Tivadarba —, egy tartalékos hadnagy meg egy tényleges főhadnagy: nem valami sok, de azért már ez is komoly rang, nem igaz? Ö, ne nevessen ki

— suttogta lázasan —, igazán nem afféle csacsiságokra gondolok: szeretnék valami komoly, nagy feladatot elvégezni. Valami nagyot, tudja? De a főhadnagy mindig csak kacagott, ha komoly dolgokról faggattam. Az utászoknál szolgált, tudja? Nem is hiszem, hogy valami fontos beosztása lehetett. De hát én úgysem akarok amolyan apró, komolytalan ügyekkel foglalkozni — mondta és legyintett. — Titkos parancsok, mozgósítási tervek, titkos fegyverek — beleszólni a világ folyásába, ez az igazi.

A legyintésétől újra sejtelmes orgonavirág illat támadt; Álom Tivadar megragadta az orgonavirág illatú kis kezet:

— Ne legyen maga kémnő, Borbála — suttogta bele a lány tenyerébe —, minek az magának? És színésznő se legyen, hiszen maga mondta: aljasak a férfiak.

Gábel Borbála felkacagott. Keserűen és asszonyosan, mint Mata Hari vagy Tosca — Álom Tivadar nem tudta biztosan, a kettő közül melyik birtokolja pillanatnyilag Gábel Borbála titokzatos lelkivilágát —, aztán anyásan a két tenyere közé fogta Tivadar fejét és kedveskedve az arcához vonta.

— Ö, maga kedves, csacsi fiú! Tudok én magamra vigyázni, ne féljen! Engem már sokan megcsókoltak, minek tagadjam? De elszédíteni nem hagyom magam. Ezért is leszek inkább kémnő — mondta gondterhelten. — Egy kémnőtől már csak akkor kívánnak olyat, amikor átadják neki az iratokat. Egy kémnőnek nincs szüksége magasabb iskolákra, igaz? Egy kémnőnél a fellépés a fontos, ugye? Mata Harinak sem volt diplomája, igaz? Talán még érettségije sem volt. Én nem vagyok olyan szép, mint Mata Hari, de magas rangú katonatisztek fejét azért én is el tudnám csavarni. Az a főhadnagy is halálosan belém volt bolondulva. De én untatom magát, ugye?

Álom Tivadar megesküdött, hogy nem untatja, sőt! És ha már benne volt az esküvés- ben, megesküdött, hogy Gábel Borbála szebb, mint amilyen Mata Hari valaha is volt vagy lehetett, s erre tanúul hívta a világmindenség összes cinkosan hunyorgató kék tüzű csillagjait, különös tekintettel az Orionra, amelyet nem ismert, és a Göncölsze- kérre, amelyet ismert.

Aztán csókolóztak.

Ám Gábel Borbála a mámorító csókolózás közben is megőrizte éveinek számához és komoly terveihez illő józanságát, s ily szavakkal bontakozott ki Tivadar karjai közül:

— Most azonban mennem kell. Pontban éjfélkor fontos megbeszélésem van itt valakivel. Ó, ne legyen csacsi: ez nem olyan dolog. És mindössze néhány percig tart csak: fél egyre egészen biztosan végzek az illetővel. Akkor majd hazakísérhet, ha akar —

Tivadar akarta, s habár akkoriban korántsem álltak rendelkezésére titkos katonai iratok, felvonulási tervek és mozgósítási tervezetek, amelyeket alkalmas pillanatban átnyújthatott volna Gábel Borbálának, sohasem felejtette el többé azt az orgonavirág illatú éjszakát és a hozzá tartozó gyöngyház színű, sugaras hajnalt, annak ellenére, hogy alig két hónappal ez után az éjszaka után jóval több oka nyílt katonákra, kémekre, mozgósítási parancsokra és felvonulási tervekre gondolni, mint ahogyan valaha is szerette volna.

Aztán, az említett okok következményeképpen, hosszú évekig nem látta Gábel Borbálát, s ott, ahol az utóbbi években tartózkodott, nem is hallhatott felőle.

Egyszer, egy különösen nyomasztó, mélabús őszi napon, amelyet egy bombáktól megkímélt, álmatag kisváros óarany ragyogású falai között töltött, fájdalmas erővel sajdult