Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága
belé a halványzöld függönyök fakuló emléke, s ekkor halványzöld tábori levelezőlapot küldött neki. Tavasszal aztán választ is kapott rá, halványsárga papirosra írt levelet, amelyet Gábel Borbála karácsonyi üdvözletnek szánt, s amely hónapokig bolyongott Tivadar után a háború züllött országútjain. De Tivadar így is nagyon megörült az elkésett soroknak. A levél papirosából még ennyi hónap és kallódás után is valami különleges, egzotikus parfüm kesernyés illata áradt, s Tivadar ebből arra következtetett, hogy Borbála bizonyos jelentős lépésekkel ismét előbbre jutott Mata Hari veszélyes útján. Erről különben a levélből is meggyőződhetett. „Kedves Tivadar — írta Gábel Borbála —, igazán nagyon jólesett, hogy gondolt rám; azóta is szeretettel őrzöm a tábori levelezőlapját, gondosan elkülönítve a többi postámtól. Mostanában ugyanis rengeteg levelet kapok, katonatisztektől is: ez a mai háborús világban elkerülhetetlen. Ez azonban egészen más: a maga sorai nagyon édes, nagyon boldog emlékeket ébresztettek fel bennem — nagyon szeretném, ha gyakrabban írna nekem. Ha szabadságra jön, feltétlenül látogasson meg. Én (az „én” szó alatt figyelmeztető, erélyes aláhúzás sötétlett, s ebből az aláhúzásból gyengéd szemrehányás áradt) még nem felejtettem el azt a bolondos, Göncöl-szekeres éjszakát... Ö, mennyi csacsiságot összefecsegtem akkor is, éppúgy mint a legelső találkozásunk alkalmával — mert én még azt sem felejtettem el, kedvesem! Mennyire mások a dolgok a valóságban, mint ahogyan egy bolondos, műveletlen fiatal lány képzeletében élnek! Azóta sokat tanultam; jelenleg éppen angolul tanulok, s közben a francia nyelvtudásomat tökéletesítem. Most éppen Francis Jammes verseit lapozgatom — emlékszik még? Azon a szépséges éjszakán Maga szavalt nekem Francis Jammes verseiből, s habár a fordító nevét időközben szégyenszemre elfelejtettem, erre a gyönyörű négy sorra még most is emlékszem: Én most is Clara d’Ellébeuse-t szeretem, régimódi lányotthonok lakóját, aki hársillatú nyári esteken ódon képesújságot lapozva kószált... Lám, most én lapozgatom Francis Jammes-ot, eredetiben, és nagyon büszke vagyok rá, annál is inkább, mert ezt is Magának köszönhetem. Köszönöm is: ma már tudom, hogy a szépség önmagában nem elég; ha valaki valóban hasznossá akarja tenni önmagát, sok mindent kell tudnia és tanulnia. És én ma már — de erről talán inkább majd személyesen. Keressen fel, és akkor majd mindenről elbeszélgetünk! A Maga B.-ja” A levél sarkában természetesen utóirat is volt — mindössze ennyi: „Várom! B.” Ezt a néhány betűt azonban mintha más tintával és más írással vetették volna oda, s Tivadar csodálkozva forgatta a kezében a papirost. Ekkor vette észre, hogy a' papírlap túlsó oldalán újabb utóirat következik, ismét más kézírással, erőteljes, lila tintával írott, jellegzetesen hátrafelé dűtött sorok: „Csodálkozik, ugye? De közben megfájdult a csuklóm, hát most bal kézzel írok. Csókolja: B.” — Kis hülyém — mormolta Tivadar szeretettel, amikor a sokat bolyongott levél végére ért, de az erőteljes, lila „Csókolja: B.” néhány merengő pillanatra határozottan kibékítette a világgal, s ha csodálkozott is, akkor legfeljebb azon, hogy a katonai cenzúra nem fűzött megjegyzést a három különböző kézírással írott levélhez. Most azonban, miután a régi, ismrős utcák és házak sorra megtagadták, a fák és a sétányok megvetően kiközösítették, az a bizonyos, első utóiratként a levél sarkába biggyesztett „Várom” jutott az eszébe. — Nos, ha vár, akkor majd most meglátogatom — üzente dacosan a konok fáknak és a rideg sétányoknak, s határozott léptekkel megindult a belvárosi bérház felé, ahol Gábel Borbála az öreg koncertmester halála óta lakott. — Én is Clara d’Ellébeuse-t keresem — mormolta maga elé sötéten —, gyere hát vissza, Clara d’Ellébeuse, gyere, szeress: várnak a régi álmok s a régi kert s a régi tulipánok, de — meztelen jöjj, Clara d’Ellébeuse! így lépkedett Álom Tivadar Gábel Borbála lakása felé, konokul tördelve lépései ütemére a régi sorokat, s közben azon tűnődött, vajon Gábel Borbála—Mata Hari is meg- érzi-e majd rajta a halál szagát?
